Néma Papagáj

Év elején elkezdtünk társastáncra járni. A fő motiváció az volt, hogy némi tánckultúrát magunkra szedjünk az esküvő előtt, valamint, hogy egy épkéz-láb nyitótáncot tudjunk lejteni a lagzin. Na, hát annyira megszerettük ezt a táncolósdit, hogy  - bár  eleinte odzkodtunk tőle - ma már külön tanárhoz is járunk egy saját koreográfiát betanulni. Remélem megéri a befektetett energia és szuper lesz a táncunk. Persze ha nem is lesz annyira profi, még így is megérte, mert sok mindenben fejlődtem, fejlődtünk.

Vegyük először is, hogy semmi, de konkrétan semmi ritmusérzékem sincs. Jobban mondva, én hallom a ritmust, viszont az emberek többsége mást hall. Így az órák első része azzal telt, hogy én dupla olyan gyorsan mozogtam, mint ahogy a - közmegegyezéses :-) - ritmus engedi. Azonban szépen lassan megtanultam hallani az ütemet. Nem mondom, hogy simán megy, de ma pl. már a Smooth-ban hallottam a cha cha cha-t! Haladás! Igazából csak annyi a titka, hogy fele olyan gyorsan kell lépnem, mint, ahogy szeretnék, és akkor jók vagyunk.

Tanulás number one: lelassultam, és felfedeztem, hogy van hullámzása a zenének. Ebből jön a tanulás number two: némi koncentrációt igényel ugyan, de fel kell tudni ülni a zene hullámára, azaz OTT KELL LENNI A PILLANATBAN (a Most hatalma, ugyebár...).

Aztán ott van a párkapcsolati faktor. Esküszöm minden párnak receptre írnám fel a társastáncot - vagy bármilyen más táncot, amit közösen lehet űzni. Egyrészt minőségi időt töltünk el egymással, másrészt gyönyörűen kihozza a tánc a párok közötti viszonyokat. Ki hordja a nadrágot, ki hajlik meg inkább a másik akaratának stb.

Tanulás number three: a táncban nincs mese, a nőnek engednie kell, hogy a férfi vezessen. Ez alázatot jelent és legfőképp bizalmat (egyébként férfi részről sem egyszerű, mert meg kell tanulni vezetni, és ez nem kis feladat - különösen a mai puhap.cs generációnak :-)). Még a legjobban működő kapcsolatokban sem megy ez zökkenőmentesen. Hiába, gyarlók vagyunk: ott van az én egóm szemben a tiéddel. A táncban viszont EGGYÉ kell válni. Akkor megy gördülékenyen, amikor nincs játszma.

Aztán ott van a maximalizmus kérdése. Soha nem gondoltam volna, hogy Nagy Ő az lenne. Tudtam persze, hogy amit csinál (pl. konyhabútor-készítés), azt szereti szépen kivitelezni, de sosem mondtam volna őt maximalistának. Magamról meg pont az volt eddig az elképzelésem, hogy baromira az vagyok. Aztán elég gyorsan kiderült, hogy Nagy Ő egyből versenytáncosi képességekkel szeretne magát és engem is felvértezni. Mert mi az, hogy nem hallom a ritmust?! És mi az, hogy nem tudom megcsinálni azt a tök egyszerű forgást?! :-) Amikor pl. a rockyt tanultunk, nekem rémálmom volt az óra előtt, hogy nem megy a forgás. Egy hétig túráztattam magam rajta, de komolyan. Persze megvolt az eredménye, hogy agyban annyit foglalkoztam vele, mert hirtelen bekattant valami, és onnétól kezdve úgy ment, mintha így születtem volna (haha, kis túlzással :-)).

Tanulás number four: meg kell tanulni megelégedni azzal ami van. És ha nem tetszik, dolgozni rajta.

Ja, és mellesleg jó kedvre derít a tánc. Úgyhogy megéri.

Nemrég láttam egy riportot a Naplóban, ahol azt mondták, egy felmérés szerint az EU-n belül Magyarországon a legrosszabb a nők helyzete, már ami az egyenlő bánásmódot illeti (teljes riport itt: http://tv2.hu/musoraink/naplo/140112_tragikus_a_nok_helyzete_magyarorszagon.html).

A riportban egyébként még a szórakozóhelyeken szedett belépődíjakról is szó esik: ti. hogy sok helyen nem kell a nőknek fizetni belépőjegyet, míg a férfiaknak igen. Az ügyet elindító srác szerint ezzel azt sugallják, hogy a nő a termék, a pasi meg értelemszerűen a fogyasztó, aki fizetett a szolgáltatásért (erről még többet itt: http://magyarnarancs.hu/publicisztika/miert-nem-szopatom-a-lanyokat-a-fizetos-bulival-87576). Értem én, hogy miért mondja Teczár Szilárd azt amit mond. Azonban halkan megjegyzem: én soha, egyetlen ingyen belépős buliban sem éreztem magam kiszolgáltatottnak, vagy akár terméknek. És soha nem is éreztették velem a férfiak. Vagy ha történt is ilyen, az egy sima házibuliba is megtörténhetett. Ez nem a belépődíjtól függ, hanem az embertől, vagyis, hogy ki mennyire kurvoid alkat, és ki mennyire tahó paraszt. Mindemellett, sajnálom szegény srácot, amiért a korlátolt agyúak neki támadtak, mert valóban fontos témát vetett fel.

A videóban a Magyar Nők Szövetségének elnöke azt mondja, Magyarország egy nagyon patriarchális társadalmi modellre lett berendezkedve. Ez roppant hangzatos ugyan, de én úgy gondolom, a miénk valójában egy rejtett matriarchális társadalom. Bár a parlamentben nem elégséges uniós szinten nézve a nők létszáma, de, hogy egyébként legtöbbször a családban a nő a főnök, és ők mozgatják hátulról a szálakat, az tuti. Cherchez la femme! És egyébként hozzánk képest, nem sokkal több nő jut vezető pozícióba külföldön sem.

Magyarországon élő, külföldi férfi ismerőseimtől gyakorta elhangzik, hogy nem kis idő kell nekik, míg hozzászoknak, ahhoz, hogy itt bizony a lányok diktálnak - mind családi, mind párkapcsolati szinten. Ez Nyugat-Európában nagyon nem így van. Nem mondanám, hogy ott a férfi a főnök, hanem inkább azt, hogy ki-ki megy a saját feje után. Volt egy angol, jó ötvenes kollégám, aki rendszeresen kihagyta a feleség családjának éves összejöveteleit, mert nem bírta az egyik rokont, így nem utazott el a nejével és a gyerekeivel vidékre, hanem inkább otthon maradt két napra. Hát nálunk ez szinte elképzelhetetlen lenne. Hogy a férfi úgy dönt, hogy ő márpedig nem megy el a családi buliba, a gyerek óvodai előadására stb.? Ne viccelj! A család, az család.

Egyenlő nemi szerepek. Szépen hangzik, de nem biztos, hogy én a munka, és a háztartás vezetése mellett még kocsit is szeretnék szerelni, meg karbantartani a házat/lakást, ügyeket intézni stb. - mert a férfiak ugyanúgy dolgoznak a családért, a munka mellett. Úgyhogy azzal jönni, hogy de a nők a gyereknevelés mellett még ezer más feladatot is ellátnak, elég bicskanyitogatónak hangozhat férfi szempontból. Merthogy egy valamire való férfi ugyanannyit "dolgozik" pluszban.

Korántsem mondom azt, hogy a nőnek halomra kell szülnie a kölyköket, és háztartást vezetni, mert ez a dolga - ahogy azt egy elmés képviselő megjegyezte nemrégiben. De azt hiszem, hogy a nőknek Magyarországon nagyon jól dolguk van, például a két évi gyes/gyeddel. Franciaországban például még szinte be sem gyógyultak a varratok, 3 hónap után mehetsz vissza dolgozni. Választhatod persze, hogy nem mész, de akkor háztartásbeli leszel, és a férjed fog eltartani, ami elég kiszolgáltatott érzés - nesze neked egyenlő bánásmód. Persze tudom, sokan visszavágynak a munkába már fél- egy év után (és szerintem én is így leszek ezzel): annál jobb, a munkahelyed örül, hogy nem kellett két évig nélkülözni téged. Egyébként ismerek olyan anyukát is, aki 10 hónap múlva ment vissza dolgozni (nem azért mert muszáj volt, hanem mert akarta), és utólag nagyon nagy lelkiismeret-furdalása volt, hogy "elhagyta"a a gyerekét - így a másodikkal már másfél évet volt otthon. Amiben viszont még tény, hogy fejlődni kéne: kisgyerekes anyukák részmunkaidős állása. A multik szerencsére már egyre többször lehetővé teszik ezt, de kis magyar vállalkozásoknak nem igazán van rá lehetősége. És ebben tényleg le vagyunk maradva nyugat-európai társainkhoz képest (ott viszont fele ennyi időt sem töltenek a gyerekkel...haha).

Szóval egyenlő bánásmód: nem akarok demagógnak tűnni, de én azt hiszem, a legegészségesebb, ha tiszteletben tartjuk egymás nemi szerepeit, és persze azt is, hogy különbözőek vagyunk. Mindenesetre nem tartom szerencsésnek összemosni a nemi határokat.

Amikor a télen a párizsi Sacré-Coeurben beálltunk a Hit Kapuja alá - pontosabban ráálltunk arra a bizonyos mozaikra, ami Nagy Ő szerint hatalmas energiát közvetít (http://www.sacre-coeur-montmartre.com/francais/annee-2013-2014/annee-de-la-foi/Le-passage-de-la-Porte-de-la-Foi) - szóval, akkor nem gondoltam volna, hogy alig egy év alatt milyen sokat formálódik a világról alkotott nézetem, és legfőként a hitem. Merthogy hitem az eddig nem sok volt. Nem kaptam semmilyen vallási nevelést (hacsak a toleranciára való nevelés nem számít annak). El voltam a magam kis individuális világában, azt gondolva, hogy csakis én alakítom a sorsomat. Kedvenc mottóm volt az "én nem hiszek semmiben, egyedül csak saját magamban".

Persze már régóta érnek hatások, amelyek mindenféle rezgésekről, energiákról és transzcendenciáról szólnak. De mindezt csak mostanra kezdem beépíteni magamba. Valahogy hirtelen, szép sorjában megtaláltak sorsszerű témák, majd én is el kezdtem keresni őket: Mennyei prófécia, Akasha-krónika, reinkarnáció, Meseterek (segítők), jóga, a Most hatalma stb.

Nem tudom, hogy a Hit Kapuja játszott közre, de valami megindult bennem. Talán idővel mindenkinél eljön a pillanat, amikor úgy érzi túl sok az egybeesés. Az életet nem lehet többé már a véletlennel magyarázni. Lassan összeáll a kép, és nem tehetsz mást, csak hinni. Hinni abban, hogy vannak feletted álló hatalmak (ez alázathoz vezet). Hinni, hogy van utad és segítenek neked (megtanulsz hálásnak lenni). És hinni abban, hogy te is a nagy egész része vagy (ettől elfogadóbb és türelmesebb leszel).

Most olvasok egy könyvet, amely egy interjúsorozat Jorge Bergoglióval (amikor megírták, még nem volt pápa). Éreztem már, hogy ez az ember egészen különleges. Ez a könyv is abban erősít meg, hogy nem csak az egyházon belül, de azon kívül is tömegekhez ér el a szava. Nagyon tetszik amit az életről és a vallásról mond (és az egyik kedvenc filmje a Babette lakomája, amit én is imádok :-)). Van egy rész, ami nagyon megfogott. Arról beszél, hogyan lett pap - sorsszerű hívás volt a számára. És ennek kapcsán mondja azt, hogy Isten mindig megelőz minket.

Isten így nyilatkozik meg Jeremiás prófétának : "Én vagyok a mogyorófa vesszeje." Mert tavasszal a mogyorófa virágzik először. Minden mást megelőzve. János evangélista pedig azt mondja: "Isten előbb szeretett, ebben áll a szeretet, hogy Isten előbb szeretett minket". (...) Az Istennel való találkozásnak belülről kell indulnia.

Aztán kicsit később ezt mondja:

Úgy gondolom, hogy az önátadást, az önmagunkról való teljes lemondást kell megélnünk, amikor az egész lényünk belép Isten jelenlétébe. Itt születik meg a párbeszéd, a hallgatás, az átalakulás. Istenre nézünk, de elsősorban azt érezzük, hogy ő néz bennünket.

(F. Ambrogetti - S. Rubin: Ferenc pápa. Beszélgetések Jorge Bergoglióval)

Igen nagy dolog amikor olyan élmény ér, amikor megérzed a mindenségben rejlő rendszert, és azt, hogy nem vagy magadra hagyva. Innétől kezdve csak rajtad áll, hogy milyen mélyen tudsz magadba merülni azért, hogy megtaláld Istent. Mondjuk, a hit az segít...

Tudtam, hogy nem egy tipik amerikai filmre ülök be, de ez annyira letaglózott, hogy nehezen térek magamhoz.Még el kell döntsem, hogy jó vagy rossz értelemben. Mindenesetre a film végére már úgy éreztem, hogy megkeresem a rendezőt és megverem :-). Gyakorlatilag az elejétől a végéig, másfél óra tömény feszültség volt bennem. Persze baromi jól megcsinálták a filmet, látvány is tíz pont, sztori is. De a zene és a történet együtt... hát majdnem ott tartottam, hogy kirohanok a moziból, mert nem bírom a nyomást.

SPOILER. A létező összes szorongás-típust felvonultatták:  bezártság, fulladás (oxigénhiánytól vagy a víztől), fagyás, égés, zuhanás, bénulás, na és a magány. Ez a film nem sci-fi, hanem thriller vagy dráma. Kegyetlenül beszippant már az elején, és a stáblistánál is alig enged el.

Egy ideje azon kattog az agyam, hogy valójában miért vált ki szorongást egy ilyen magányos helyzet. A hősnő egyszer csak azt mondja: - Utálom az űrt! Na de, a Föld is az űrben van. A Földön is ugyanúgy a semmi közepén vagy, mint egy kis szkafanderben az űrben vagy egy pár négyzetméteres Szojuzban. A különbség csak annyi, hogy a Földön vannak barátaid, munkád, lefoglalod magad amíg jön a vég - végső soron az élet az elme unaloműzése... De egy ilyen, Földtől, emberektől elszakadt helyzetben elkezdesz szorongani. Igazság szerint te ugyanúgy egymagad vagy itt lent is, csak a téged körülölelő hangoktól nem jössz rá. A tökéletes csendben kénytelen vagy ráeszmélni.

És akkor még a kapaszkodás-elengedés témakörét nem érintettem. De nem is fogom, mert a film magáért beszél.

Végre valahára elmásztam jógára ismét. Bár majdnem feladtam, mert azt hittem el fogok késni útépítés miatt, és már azon voltam, hogy mégsem megyek, de végül öt perccel kezdés előtt már a terem előtt iszogattam a teámat várva az oktatót. Meg is ígértem magamnak az óra közben, hogy rendszeresen fogok járni, mert megérdemlem.

Szívcsakrára dolgoztunk, ami csak azért nagyon vicces, mert amikor még nyáron jártam párszor jógázni, akkor is pont ilyen tematikájú óra volt, úgyhogy az oktatóval meg is egyeztünk, hogy nem lehet véletlen, hogy most is ilyen órára estem be, biztosan van vele dolgom - mármint a szívcsakrával. Ha testi szinten nézem ez bizony így van, mert van egy kis gondom a keringésemmel - semmi komoly szerencsére, de lehetne jobb is a helyzet (szeptembertől áprilisig jéghideg a kezem-lábam, no meg az orrom). Az íriszdiagnoszta is megmondta már féléve, hogy optimalizálnom kell a keringést, hogy ne legyen később trombózis és egyéb nyalánkságok. Ha pedig mentális síkon nézem, szerintem nem gázos a helyzet, nem gondolnám, hogy alul vagy felülműködik, de tény, hogy nehezen nyílok meg és még nehezebben mutatom ki az érzéseimet, úgyhogy végső soron dolgozni sosem árt rajta.

Ami viszont még a szívcsakránál is érdekesebb az a torokcsakrám. Gyerekkorom óta mindig torok, mandula és arcüreg betegségeim voltak. Ezenfelül gyerekkorom óta tanár vagy újságíró szerettem volna lenni (a diplomáim meg is lettek hozzá, kicsit dolgozgattam is mindkét témában, aztán maradt a multi). A személyre szabott asztrológiai elemzésem szerint a kommunikáció fontos része az életemnek. A grafológus szerint lételemem a tudás közvetítése, átadása. Ja és mellesleg - noha bele sem gondoltam ennyire mélyen - a blogomnak is a Néma Papagáj címet adtam...

Szóval a jógaóra elején megjelent egy gombóc a torkomban, ami végig ott is maradt, a feladatok végeztével pedig a tarkóm kezdett el fájni, mondhatni merevedett le. A dologra még rátesz egy lapáttal, hogy előző éjjel egy barátommal üvöltöttem álmomban, amiért szétbarmolta a tortámat (mellesleg ezen barátommal semmilyen konfliktusom nincs, és mint azt aznap meg is beszéltük, ő egész éjjel azt álmodta, hogy tombol és rombol, valahogy ezért léphetett be az én álmomban - na de ezek a megmagyarázhatatlan érzékelések már egy más lapra tartoznak). Ma éjszaka pedig azt álmodtam, hogy az internetszolgáltató ügyfélszolgálattal veszekszem, mert nem képesek elintézni, amit én akarok.

Akik ismernek, legyenek közeli vagy távoli barátok, mind azt mondják nyugodt vagyok. Nem mondanám, hogy alul háborog a mélység, de mégis vannak olyan pillanatok (és ezek mostanában megsokszorozódtak), amikor elgurul a bogyóm, és hirtelen felcsattanok. Van hogy elszégyellem magam utána, de van, hogy nem - és ez utóbbi egy merőben új érzés, mert eddig mindig szarfejnek éreztem magam, ha valakire ráripakodtam.

Úgyhogy feltételezem, a torokcsakrám jelez. Úgy tűnik itt az ideje, hogy kimondjak dolgokat, mert eddig csak közvetítettem, de most meg kell találnom önmagam szavait - már ha ez egyáltalán lehetséges.

"Az igazság, mihelyt kimondtad: már nem igazság; legjobb esetben is
csak gyarló megközelítése az igazságnak. A bölcs csak addig bölcs,
ameddig hallgat; mihelyt megszólal, bolond, mert tápláló tudásának
csak az emészthetetlen héját adhatja át. "Ami ebbe a szerencsétlen
héjba úgy-ahogy belefér: azt keresd, azt edd" – többet nem tehet.
Ha az igazságot akarod birtokolni, a tanításokat csak segítségül
használhatod, önmagad mélyén kell rátalálnod.'" (Weöres Sándor: A teljesség felé)

Ahhoz, hogy alámerülhessek, először ordítanom kell?

Először is az jutott eszembe, hogy elnézést kell kérjek a provokatív címért. Aztán leesett: ugyan mi is ebben a provokatív? Egy ma olvasott cikk szerint a Föld népességét tekintve minden negyedik emberrel megtörténik a havi vérzés. Valamint mindenki találkozott már olyan emberrel, aki menstruál - ha mást nem, az édesanyjával biztosan.

Nagy Ő mindig a nagypapája mondását emlegeti: soha ne bízz olyan élőlényben, aki napokig vérzik és nem hal bele. :-) Ezek lennénk mi, nők: (v)érző lények.

Szóval, a menzesz. Amikor kislány voltam, és abba a korba értem, amikor már várható volt a menstruációm megjelenése, már tűkön ültem, hogy végre nagylány lehetek. Valami fura gondolat folytán, arról fantáziáltam, hogy ez olyan nagy dolog lesz, hogy otthon kell maradnom megvárni az első menzeszemet - mintha csak előre tudható lenne, mikor jön meg. Nem tudom, miért gondoltam azt, hogy ezt otthon kell megvárni (talán a kollektív tudatból szívtam le, hogy a nő ki sem teheti a lábát a házból, ha menstruál, mert az tisztátalan?), mindenesetre bizodalommal és büszkeséggel vártam. És szerencsére nem okozott lelki törést az első vérzésem. Fájdalommentes volt (többnyire az is mind a mai napig), és mióta először megjött, azóta szinte órát lehet, hozzá állítani, olyan pontos. Azt hiszem, nekem ezzel szerencsém van (kopp kopp kopp). Van olyan ismerősöm, aki olyan fájdalmakkal küzd, hogy dolgozni alig bír. És van olyan is, akinél normális, hogy hónapok maradnak ki két menzesz között. És van aki a PMS-es hisztiktől szenved. De hát ahány nő, annyi ciklus.

Sokat hallok mostanában női jógáról, női ciklus workshopról, női élmény csoportról stb. És sokat hallok arról is, hogy a nők nem tudják megélni a ciklusukat, úgy, ahogyan azt kellene. Különösen igaz ez a menzeszhez való viszonyra. Mindenáron el akarjuk titkolni, hogy éppen menstruálunk: ennek állítólag legékesebb példája a tamponhasználat. Én alapvetően tampon-párti vagyok, mert kényelmesebbnek és higiénikusabbnak tartom a betétnél. De azt mondják az okosak, hogy egyáltalán nem annyira higiénikus, mint amilyennek tűnik, tudniillik a hüvely folyamatosan bolygatva van a felhelyezéssel/kiszedéssel, szabad teret engedve ezzel a kórokozóknak egy egyébként védett helyen (mondjuk erre már rég kitalálták az applikátoros tampont - amit a fél nyugati világ használ, csak Magyarországra nem jutott még el, nem is értem miért, pedig a legelterjedtebbet itt gyártják, haha). Aztán a hardcore vélemények szerint azért sem jó a tampon, mert nem engedi természetesen úton kifolyni a vért. Na mert ugye, a menzesz egy megtisztulási folyamat. Feltételezem, mind testileg (hüvelyileg), mint lelkileg fontos lenne, hogy végigfolyjon az a nyálkahartyás vér.

Mit is jelent a menstruációs vér? Jelzi azt, hogy ebben a hónapban nem sikerült a megtermékenyülés. A menzesz ekképpen ekinthető egy "gyászfolyamatnak" is. Biológiailag arra vagyunk beállítva, hogy utódot nemzzünk, és ha ez nem jött össze, akkor jön a vér. Ami egyébként valóban megtisztulás. A régi hiedelemnek van némi alapja, ti. hogy a nő menzesz alatt "tisztátalan": valóban, a méh faláról leválik a nyálkahártya, plusz kilökődik a nem megtermékenyült petesejt. Minden feleslegeset kitesz a testünk, és kezdődik minden elölről. Gondolom ezt a részt kéne jobban megélnünk, nőként, és a következő ciklusra ebből merítkezni. Lássuk be, ez egy elég komoly tisztulási folyamat.

Ami a lelki hátteret illeti, E. Tolle azt írja, hogy a nők azért is állnak közelebb a megvilágosodáshoz, mert menstruálnak. Ugyanis minden fájdalom egy krízishelyzet - és a havi vérzés miatt a nőknek minden hónapban részük van kisebb-nagyobb fájdalomban -, és minden krízishelyzet egy lehetőség a felemelkedésre. Mert a fájdalomnak, szenvedésnek megadással kell járnia, és ez elvisz a tudatos jelenléthez, majd a békéhez. Egyébként Tolle a menstruációt a női kollektív tudattal is kapcsolatba hozza, ami szerintem baromi érdekes. Mivel ezt én nem tudom értelmesen megfogalmazni, inkább idézek tőle:

"A női fájdalomtest, amelyből minden nő kiveszi a részét, azzal a borzasztó fájdalommal kapcsolatos, amivel a nők évezredekig tartó, rabszolgaként és értéktelen birtoktárgyként való kezelése járt. Azt megelőzően akadt ugyan olyan időszak is, amikor a nők az őket megillető jogokkal rendelkeztek, de a legtöbb országban sajnos évezredekig a nők a patriarchális, az elmedominálta tudatosságállapot áldozatai voltak. Ez pedig különösen érezhetővé válik, amikor a menstruációs időszak – a nőiesség biológiai szintű megnyilvánulása – elkezdődik. Az ekkor jelentkező, intenzív fájdalom automatikusan fölébreszti a női fájdalomtestet." (http://ujkorklub.shp.hu/hpc/web.php?a=ujkorklub&o=eckhart_tolle_:_mit_tegyunk_a_fajdalomtesttel__oPkM)

Hogyan is fejezhetném be máshogy ezt a bejegyzést, mint így: menstruálok, nő vagyok, jelen vagyok.

Feszengve, félmosollyal az arcukon álltak a csoda masina előtt. Imre átkarolta a vállánál. Szemükbe sütött a nap, csak csak hunyorogni tudtak. Béci, akié a fotográf-gép volt, nagy szakértelemmel állította be őket a mezőn. Mögöttük messze a vursli látszott, a céllövölde és a körhinta. Kattant egyet a masina, el is készült a kép. Julcsi örült, hogy végre az árnyékba szökhet a tűző napfény elől, de kicsit sajnálta, hogy már nem állhat szorosan Imre mellett. Most másokat instruált Béci. Nemrég szerezte a masinát a városban - rém büszke volt rá. Napok óta készült a májusi mulatságra. Szólt a rokonoknak, barátoknak, jöjjenek ki a vursliba, készít róluk képet. Az egész falu ott tolongott most a mezőn.

Az idősek messziről nézték mi történik. Ez is olyan balgaság, amely, ahogyan jött úgy el is tűnik majd. Ugyan kit érdekelhetnek ezek a fotográfiák? Az más amikor a családról készül egy kép a műteremben, na de, hogy egy laikus össze-vissza kattintgasson... A fiatalabbak viszont nem bírtak ellenállni a kíváncsiságuknak. A legszebb ünneplőjüket vették fel: ezen a megörökített pillanaton a legjobb oldalukat akarták mutatni.

Julcsi a fa tövében álldogált, hátát megtámasztva. Jóska bácsi, a szomszédjuk odabicegett hozzá.

- Micsoda hecc ez a fotógráf masina! Úgy iparkodnak a legények meg a fehérnép, mintha bálba készülnének, mondta a bajszát pödörve. - Hát mit kezdenek ezzel a képpel? Kiállítják otthon oltári szentségnek?

Julcsi elmosolyodott: - Tudja, Jóska bácsi, a fiatalok szeretnek tetszelegni. Ha maga is annyi idős lenne, mint most én, rohanna elsőként a masina elé.

Meglehet az, Julcsikám!, biccentett az öreg. - De mit érnék vele? Legénykoromban a leányok fotó nélkül is bomlottak utánam. Aztán meg, elkészül ez a kép az emberről húszévesen. Hát, mit nézegesse vénségére, hogy milyen szép volt fiatalnak?

Legyintett egyet Jóska bácsi, és odébb állt. Julcsi tovább nézte a fotóst és alanyait. Béci elemében volt, sosem látta még ilyennek. Mint egy színházi direktor, úgy igazgatta jobbra-balra a falubelieket. Néha megállt, letörölte zsebkendőjével homlokáról az izzadságcseppeket, majd az állvány mögé állt és hosszasan állítgatta a masinát mielőtt ellőtte volna a képet. Most épp a Nógrádi-ikrek voltak soron. A két kamasz fiú szenvtelen bátorsággal nézett a lencsébe. Egyszer filmsztárok lesznek, gondolta Julcsi.

És vajon ő vele mi lesz? Ha egyszer az unokái kezébe kerül ez a májusi kép, kit fognak látni ezen a képen? A nagymamát és a nagypapát? Netalán a nagymamát egy idegen fiúval, aki csak ezen az elbűvölő májusi napon egy pillanatra átkarolta a vállát, és ment tovább?

Mondj három dolgot magadról!

Én ezeket mondanám: lány vagyok, kritikus vagyok, nyitott vagyok.

Nem tudom miért tartottam fontosnak elmondani, hogy a nőnemű vagyok. Mégis praktikus támpontként kezelem. Talán azért mert sok minden benne foglaltatik: érzékenyen szemlélem a világot, szeretek semmiségekről csacsogni (na jó, azért a legújabb sminkdivatról nem, mert nem érdekel), egy szép napon anya leszek (remélhetőleg).

Kritikus vagyok. Anyukám mindig azt mondta - már jóval kamaszkorom óta -, hogy én vagyok az örök ellenzék. Valóban: az élő fába is belekötök, ha kell. Egy másodperc alatt elemzem le a helyzetet amiben vagyok. Más kérdés, hogy csak nagy ritkán nyilvánítom is ki a véleményem. A filozófia tanárom mindig azt mondta, hogy a kritikai gondolkodás abban áll, hogy először mondunk nemet, aztán átgondoljuk, és utána esetleg igent mondunk. Osztom a nézetet, bár nem ennyire markánsan: mielőtt bármit is mondanék, elemzek és utána mondok igent vagy nemet. De azért igyekszem mindenben rámutatni az érem másik oldalára. A környezetemnek ez olykor fárasztó, de legalább nem vagyok birka - szerintem.

Nyitottság. Talán pont azért, mert kritikus vagyok , és az érem másik oldalát is látom, nem nagyon ítélkezem. Elém teszel egy fekete meg egy fehér szoknyát, én mindkettőben meglátom a jót/rosszat.... és a szürkét választom :-). Nem szeretek senkit sem megítélni iskolázottság, bőrszín, felekezeti hovatartozás, szexuális beállítottság stb. alapján. Attól szép a világ, hogy sokszínű.

Na mármost, szépen felállítottam a magam alapszemélyiségét. Ez lennék én? Ha akarom igen, ha akarom nem. Mondhatnám azt is, hogy barna a hajam, visszahúzódó vagyok és szeretek nyelveket tanulni. Ez mind ugyanúgy igaz.

Vajon miért bizonyos tulajdonságoktól teszem magam függővé? Miért gondolom, hogy ez bármit is számít? Azért mert erre vagyok szocializálva? Mert már az óvodában bizonyos jó és rossz tulajdonságok elkülönülnek, és csak a jókért simogatják meg a buksinkat?

És mi lenne ha én csak én lennék?

Te milyen három dolgot mondanál magadról? Miért?

Úgy érzem kissé anticipáltam a bejegyzés címével a véleményemet, de azért ugorjunk fejest, bele a közepibe. :-)

Adva van, hogy nagyon régóta érdeklődök a pszichológia iránt. Pszichológia szakra is szerettem volna jelentkezni, de aztán csak bölcsészetre adtam be a felvételit. Tulajdonképpen nem is alakult rosszul, mert a tanárképzés alatt is volt pszichológiánk, úgyhogy a kíváncsiságom ki is volt elégítve.

Aztán megküzdöttem nagymamán alkoholbetegségével (pontosabban vele küzdöttem, hiszen ő is kellett hozzá, hogy kijöjjön a pokolból). Jócskán volt lelki megterhelés és megkeményedés akkoriban is.

Azt meg már tényleg csak érintőlegesen említem, hogy ugye gyerekkoromban jöttünk-mentünk a nagyvilágban, és nagyon hamar ráálltam arra, hogy megfigyeljem az embereket, a reakcióikat.

Ja, és szerintem eléggé önkritikus is vagyok - bár olykor óhatatlanul hazudok magamnak, vagyis megcsal az egóm engem, de ez már csak ilyen, ember vagyok.

Jártam pszichodrámára, voltam családállításon, és mindig bújom, hogy milyen önismereti csoportban lehet részt venni, és hogyan tudnám még magam fejleszteni (mármint emberileg).

Aztán mostanában sok olyan hatás ért, amely arra következtetésre vezetett, hogy a pszichológia, a pszichologizálás hasznos dolog, de vannak határai.

Jelenleg is benne vagyok egy önismereti csoportban, de hogy minek már magam sem tudom. Pontosabban, tudom. Azért mert ez is egy lecke. Arra jöttem rá, hogy mekkora mázli, hogy nem pszichológusnak mentem. Én, aki magamat egyébként türelmesnek, toleránsnak és megértőnek tartom, azt kell felismerjem, hogy nem bírom az emberi butaságot. Senkinek sem vagyok a bőrében, és nagyon nehéz ítéletet hozni (meg nem is kell :-)), de rettentően felbosszant, amikor azt látom, hogy önbecsapások sorozatán megy át egy-egy ember, mert képtelen szembenézni saját magával. Nyilván ez neki is lecke. Nekem meg a lecke az egészből az, hogy aki nem kér segítséget, csak nyavalyog, mert az neki jólesik, akkor nem szabad neki segíteni. "Magad uram, ha szolgád nincs" - és tényleg mindenkinek magának kell rájönnie a problémáira (mert néha még azt is nehezen ismerjük fel, hogy mi voltaképpen a valódi probléma), és megoldani azt. Ugye egy-egy páciens akár éveket, ha nem egy egész életet tölt el különböző terápiákban, különösebb változás nélkül. Mert, hogy a pszichológus nem varázsló, aki hipp-hopp átváltoztatja az embert, az embernek magának kell tenni a változásért.

Ha magamból indulok ki, akkor nekem az a jó, ha challenge-lve vagyok (nem tudok rá megfelelő magyar szót). Ezért is tetszik a Csernus, mert ő bevállalja, hogy egy megmondó ember. A könyvei és előadásai alapján, nekem az jön le, hogy nem köntörfalaz, vagy segítő-kérdésekkel coachingol, hanem bumm, jól megrázza az embert, hogy nyíljon már ki a csipája, és mozduljon már. Egyébként a családállítást is ezért szeretem, mert ott sem magadnak kell rájönnöd, hogy akkor most mi is a szitu, hanem teljesen egyértelmű a helyzet. De azért lássuk be, a családállítás is feszegeti a hagyományos pszichoterápia határait. Kicsit misztikus, hogy honnét is jön az a sok infó, amitől feláll a családod, és 5 percen belül elkezdesz bőgni, mert minden a helyére kerül (vagy legalábbis kezd helyére kerülni).

És itt el is értünk, ahhoz a ponthoz, hogy miért is korlátozott a hagyományos pszichológia. A héten olvastam el Brian L. Weiss Életek, Mesterek c. könyvét. Aki úgy érzi, meg tud birkózni a reinkarnáció gondolatával, mindenképpen szerezze be a könyvet. Nem akarom lelőni a poént, úgyhogy aki szeretné elolvasni, ugorjon egy bekezdést :-) Arról van szó, hogy az író egy klasszikus pszichoterapeuta, elismert szaktekintély, aki egyszer elkezd egy fiatal nőt kezelni, mert pánikrohamai vannak. Másfél év és különböző módszerek után, még mindig nem haladtak szinte semmit. Aztán elkezdik a hipnózisos terápiát, és csodák csodája, nem a gyerekkorába mennek vissza a nőnek, hanem egy előző életébe (maga a terapeuta is meglepődik és sokáig nem is tudja hova tenni az egészet). Ahogy haladnak ezekkel az utazásokkal, úgy szűnnek meg rohamosan a nő pánikrohamai, szorongásai. Közben pedig kapnak üzeneteket a szellemektől, mesterektől, akik segítenek a mi kis gyarló emberi életeinkben nekünk.

Mesterekről egyébként én már korábban is hallottam egy ismerőstől. És mostanra már tudom, hogy vannak, segítenek, de elsősorban magamon kell segítenem. Tudom azt is, hogy azért kell a mostani életemben munkálkodnom, hogy a következőbe ne vigyen tovább a karmám. Nekem ez egy fontos felismerés.

Visszatérve a pszichológiához. Azt hiszem egyértelmű, hogy miért gondolom, hogy a mai formájában korlátozott felhasználásra alkalmas csak. Jó és hasznos, de nem ad mindenre választ.

Antonio Tabucchi írja az Indiai éjszaka c. könyvében, hogy az angolok (és úgy en bloc az európaiak) sokszor használják az "actually" és a "practically" kifejezéseket. Ez talán pesszimizmusra vall, vagy fensőbbségre, esetleg cinizmusra.

És valóban, mintha félnénk a szavak valódi értelmétől. Az erejüktől. És ezért egy "tompító szót" iktatunk közbe a mondandónkba. Én is rengetegszer használok ilyen kifejezéseket: gyakorlatilag, valószínűleg, alapvetően, valójában stb. Persze ezek segítik tagolni a beszédemet, a hallgatóság figyelmét jobban koncentrálja. De igazából (hopp, még egy szavacska!) ezek a szavak semmit sem jelentenek. Inkább csak azt fejezik ki, hogy amit mondok, attól egy kicsit elhatárolódni is kívánok. Én például tudom magamról, hogy nem szeretek határozottan kiállni ilyen vagy olyan vélemény mellett, mert mindegyikben megtalálni vélem az igazságot. Amikor pedig fogalmazok, akkor vigyázok, hogy ne legyen túl nyers a stílusom. Kicsit talán félek is, hiszen ha nem teszem oda, hogy "valószínűleg" vagy "apparently" (ez a kedvencem), akkor az olyan, mintha egyetlen egy igazságot mondanék, holott nem biztos, hogy az úgy van, ahogy azt én képzelem.

Mert látszólag a Föld gömbölyű, de én valójában sosem láttam a saját szememmel. Vagyis: a Föld gömbölyű, de én sosem láttam a saját szememmel.