Ajánlom őket

http://dosszie.blog.hu/

Néma Papagáj

"Ami visszavetheti az embert a fejlődésben, az a hazugság" (Csernus)

Friss topikok

  • sünibaba: Jihii, poszt! :-) A tánc nekem is sok önismeretet adott. Pl. régen azt gondoltam magamról, hogy én... (2014.04.27. 06:55) Come dance with me
  • Szótlan Papagáj: @sünibaba: Nagyon hasonlóan látjuk ezt (is :-)). (2014.01.30. 20:36) Női elnyomás?
  • jorick1977: @Szótlan Papagáj: Az egyik legfontosabb dolog, megtanulni a megfelelő pillanatban a megfelelő erőv... (2013.11.09. 05:49) Még hangosabban
  • Szótlan Papagáj: @sünibaba: Nagyon szurkolok nektek, hogy összejöjjön a baba :-) (2013.10.27. 13:59) Menstruálok, tehát nő vagyok
  • jorick1977: @Szótlan Papagáj: Furcsa volt olvasni az írásodat. Tervek a pszichológiával, aztán a tanárképző, v... (2013.09.28. 07:29) A pszichológia értelmetlen?

...mert a szavak nem jók?

2013.09.01. 18:57 Szótlan Papagáj

Évkezdés

Címkék: emberek környezet impressziók

Noha már egy ideje nem koptatom semmilyen tanintézmény padját, mégis nosztalgikus sóvársággal gondolok vissza a szeptember elsejékre. Mivel sok iskolába jártam sok városban, ezért az tanévkezdésbe mindig vegyült nem kevés várakozással teli izgalom: milyen lesz az új sulim, milyenek lesznek az osztálytársaim és a tanárok? Mintha mindig egy felfedezetlen dzsungelbe pottyantottak volna be. Hm, hogy miért nem antropológusnak mentem? :-)

Ha pedig a már megszokott osztályomhoz tértem vissza szeptember elején, többnyire örömmel tettem. Az első hét sosem volt sehol sem húzós (kivéve a magyar iskolákat, ahol a tanárok előszeretettel fingatták meg a diákokat ismétlő dolgozatokkal). Az első napokban el lehetett mesélni a nyári élményeket, feleleveníteni a közös táborozásokat. No meg, gyerekkorban két hónap alatt is sokat változik az ember (magasabb/pattanásosabb lesz stb.), így mindig volt kin csodálkozni.

Aztán később az egyetemen is izgalmas volt az őszi szorgalmi időszak kezdete. Új tanárok, új órák, egyre több felelősség. És persze az elmaradhatatlan egyetemi bulik. Amelyek persze a vizsgaidőszakra sem értek véget, sőt... :-)

Ha valaha is tettem fogadalmat, azt szeptember elsején tettem. Nekem - és valószínűleg sok iskolásnak - akkor kezdődött egy új élet.

Szeptember elejét egyébként is szeretem. Ekkorra már mindenki lenyugszik, megszűnik a nyári zsongás. Szinte tapinthatóvá válik a városon eluralkodó jóleső nyárutó-fáradtság. Mintha egy nagyot sóhajtanának egyszerre az emberek. A nappalok észrevehetően egyre rövidebbek, és a nap sem perzsel. Imádom az őszi, halovány napsugarakat, és a kellemes szellőt. Sokkal összeszedettebb leszek én is, ahogy megszűnik a nyár zümmögése.

Boldog új szeptember elsejét!

Szólj hozzá!

2013.08.28. 20:01 Szótlan Papagáj

Hűség - legkegyetlenebb béklyó?

Címkék: vélemény én irodalom női házasság

Sokszor, sok embertől hallom, hogy nincs is olyan kapcsolat, amely előbb vagy utóbb ne élne át valamilyen hullámvölgyet. Ahol az egyik vagy a másik fél - akárcsak egy aprócska munkahelyi flört erejéig - ki ne kacsintana.

Aztán hallottam, persze, megannyi történetet, ahol a feleség szemet hunyt férje hűtlensége felett, mert már régóta együtt vannak (egyébként is mi lesz a gyerekekkel), vagy mert így kényelmesebb (vagy mert arra nevelték, hogy a nőnek a dolga, hogy tűrjön). És persze olyat is hallottam, ahol a nő törte össze a házasságot (érdekes, a férfiak kevésbé megbocsátóak).

Van olyan, aki azon az állásponton van, hogy egy buliban, részegen elkövetett félrelépés sokkal könnyebben megbocsátható, mint az érzelmi alapokon történő flörtölés, ahol még be sem jött a képbe a testiség. Hát nem tudom... nekem egyik sem esne jól. Ha a párom részegen, a buli hevében dönt meg egy vadidegen csajt - akkor az bánt, hogy én nem vagyok elég jó neki az ágyban. Ha pedig csak flörtölget a munkatársnőjével - akkor meg azért, mert úgy érzem nem tud már velem egy hullámhosszon lenni. Mindenesetre, én az utóbbit könnyebben megbocsátanám, mint az előbbit. Mert végülis lelkitársa több is lehet az embernek. Amíg az egész csak munkahelyi "barátkozás", flörtölgetés addig visszatartja magát testileg. Mert úgy gondolja, hogy fontos neki a kapcsolata. De ha már a tettek mezejére lép, az nekem már azt üzeni, hogy nem számít neki a párja.

Sosem voltam féltékeny típus. Biztosan azért, mert sosem csaltak meg, és én sem csaltam meg soha senkit. Bár ha jobban belegondolok, voltam már olyan csiki-csuki kapcsolatban, ahol az úriember több tüzet tartott a tűzbe, és én ezt pontosan tudtam (na akkor azért előbújt belőlem a sárga szemű szörny, de az megalapozott volt). Ennek ellenére őszintén nem tudom, hogyan reagálnék, ha egy klasszikus megcsalatási helyzetbe kerülnék. Megbocsátanék? Kitenném a szűrét? Megbocsátanék, de sosem felejteném el neki, amit tett?

Mindenesetre a napokban kissé megrázott lelkileg egy könyv, amit elkezdtem olvasni. Szalai Vivien: Drága kéj. Egy luxusprosti - állítólag - igaz történetéről szól. Bulvár stílus, persze, de a Fejős Éva csöpögös, stílustalan regényeitől egy fokkal jobb :-). Viszont nem biztos, hogy végig fogom tudni olvasni. Pár oldal után felfordult a gyomrom. Nem azért mert alpári, nem is azért, mert prűd vagyok. Egész egyszerűen megalázónak találom ezt az egész prostitúció dolgot. Megalázó, mind az ily módon megcsalt feleségnek, és magának a prostinak. Azt mondják, a k.rva csak k.rva, semmi több. De nem biztos, hogy én meg tudnám bocsátani a páromnak, ha akárcsak mondjuk a szülés utáni ínséges időkben prostihoz fordulna. És hogy miért mondom, hogy megalázó a prostinak? Mert nem hiszem el, hogy ezt bárki is teljesen önszántából választja. És ez még hagyján, mert a társadalom többsége sem önszántából végzi azt a munkát amit (legyen az bolti eladó vagy multi-rabszolga). De egy örömlány sokkal jobban és intimebb szinten ki van szolgáltatva más kényének-kedvének. Tudom én, hogy mindenkinek meg van a maga sorsa, de én ezt a prosti dolgot most valahogy nehezen nyelem le. Pedig nyitottnak és toleránsnak gondolom magam, és azzal is tisztában vagyok, hogy ha nem lennének k.rvák, valószínűleg sokkal több nemi erőszak lenne a világban (bár ez sem bizonyított). De akkor sem érzem ezt egészséges dolognak. Tudom, ítélkezem...

11 komment

2013.08.22. 15:29 Szótlan Papagáj

Ítélni vagy nem ítélni?

Címkék: vélemény emberek pszicho

Van az a mondás, hogy az én szabadságom addig terjed, amíg nem korlátozom a másikét (a gondolat, ha jól tudom Voltaire-től származik, de most erre nem vennék mérget). Ez könnyen belátható indok a békés együttélésre. Továbblépek, és azt mondom: a mások fölötti ítélkezés is szabadságkorlátozó. Nem látványos, és ráadásul társadalmilag még el is fogadott - de például az összes pogrom is az... Egyébként belegondoltatok már abba, hogy ha a 30-as évek Németországában éltek nem-zsidóként, akkor hogyan viselkedtek? Észrevettétek volna mi folyik a háttérben, hogy mi a végső cél? Bujtattatok volna zsidó menekülteket, vagy mint aki se lát-se hall élitek tovább a megszokott életeteket? Én attól félek, ugyanúgy belementem volna az agymosásba, már csak gyávaságból is.

De nem is a Holokausztról vagy egyéb népirtásról, üldöztetésekről akarok beszélni - bár igazság szerint közvetve az ilyen eseményeknek is köze van egohoz és a ítélkezőgépezethez, amely a fejünkben működik. Hanem arról szeretnék írni, ami a szürke hétköznapokban játszódik.

Sünibaba írta a Tolle-s bejegyzésemre reagálva, hogy rettentő nehéz ítélkezés nélkül élni. Hát az is meg, meg nem is.

Az, mert ítélkezésre vagyunk kondicionálva. Így neveltek minket. Talán Tolle is elmondja ezt (kicsit össze vagyok zavarodva, hogy mit olvastam nála, mit másnál, mik az én egyéni gondolataim, és mik jöttek azóta, hogy elolvastam a Most hatalmát, úgyhogy ha plagizálok, az nem tudatos :-)). Ugye már a játszótéren is rád szólnak, hogy kivel játsszál és kivel ne (mert Pistike olyan agresszív, őt kerüld el vagy Orsika olyan koszos, biztos tetvei is vannak, ne menj a közelébe). Aztán szépen lassan rakodnak a minták: apu szidja a főnökét, cikizi a kollégáját, anyu kibeszéli a szomszédot, a tanítónéni pedig megbüntet, mert  7 évesen izegsz-mozogsz a padban, és nem hátra tett kézzel ülöd végig az órát (igen, ez is ítélkezés, pedig elsőre nem tűnik annak, ugye?). 

Nem mondom, hogy szabályok nélkül éljünk, mert amíg lesznek materialista, ego-vezérelt emberek, addig a szabály nélküli élet nem működik. De kezdetnek talán ki lehetne kiáltani a fentebb említett mondást a szabadságról, ami ugye addig a pontig tart, ahol a másiké kezdődik.

Azért mondom, hogy az ítélkezés szabadságkorlátozó, mert azzal, hogy valakiről, valamiről ítéletet mondunk, azt is mondjuk, hogy van egy kimondott/ki-nem-mondott szabály, ami nem lett betartva. Pedig a szabály sokszor csak a mi fejünkben él. Az egod azt mondja: ha én tudok (kénytelen vagyok) így élni, akkor más is tudjon. És én bezzeg mennyivel jobb vagyok a másiknál, amiért nem teszem azt amit ő.

Mondok egy példát, hogy ne csak az elméletnél maradjak. Egyik reggel a villamosról bámészkodok éppen, amikor látom, hogy egy apuka jön ki az egyik kapualjból a 12 éves forma kislányával. Lehet, hogy nagybácsi volt, vagy csak egy barátja a családnak, de a kislány nagyon magyarázott neki valamit és mutogatta a rajzát. Na mármost, apuka keze-lába szét volt tetoválva, hosszú haja a derekáig ért (kb. mint a Ganxstának). Mivel én sem vagyok szent, természetesen az első gondolat ami átsuhant a fejemen az volt, hogy úristen, hogy nézhet így ki egy felnőtt ember, egy apuka. Aztán nagyon gyorsan el is szégyelltem magam. Milyen alapon mondok egy vadidegenről, kinézet alapján véleményt? Ez az apuka ugyanúgy szereti a kislányát, mint bármelyik más. Biztosan ő sem tökéletes, de a kislány láthatóan rajong érte. Akkor mi is a gond? Semmi... Illetve csak annyi, hogy az ítélkezőgépezet beindult a fejemben.

Mint, ahogy akkor is amikor múlt pénteken hallom reggel a hírekben, hogy az a jogász gyerek, aki több tucat emberrel akart végezni az egyetemen, most egy gyorsétteremben kezdett el lövöldözni (akkor még nem kapták el). Kirázott a hideg, hogy egy felfegyverkezett őrült rohangál a városban. Néztem a képét, amit mutogattak a médiában, borzongtam, hogy milyen elmebeteg feje van. És akkor az egyik kriminálpszichológus az újságíró kérdésére felelve a következőt találta mondani: szerinte a srác azért hagyhatta ott a helyszínen az iratait, mert így akart üzenni a világnak, hogy valami nincs rendben vele, és hogy nagyon sürgősen ellátásra szorul. Nem azt mondta, hogy ez egy elmebeteg, akinek dutyiban a helye, hanem azt, hogy ez egy ember, akinek segítségre van szüksége. Azért ha mélyen magadba nézel, egy ilyen esetről tudnál így nyilatkozni, mint a pszichomókus?

Persze, az agyontetovált apuka és a vaktában lövöldöző srác között van különbség. És igen, az utóbbinak valóban az igazságszolgáltatás elé kell járulnia. De, ha maradok a szabadságos példámnál: az első úriember nem korlátozta senkinek sem a szabadságát a tetoválásaival (na jó abba, most ne menjünk bele, hogy a családi büdzséből mennyi ment el a tetkóra, illetve hogy lett-e volna annak a pénznek helye máshol, de ezt már megint az egom kérdezi, aki anyagias), az utóbbi pedig kis híján emberek haláláért lett volna felelős.

Nem mondom, hogy nálam a bölcsek köve. De azt hiszem, vannak tudatos gyakorlatok, amikkel az ítéletnélküliség gyakorolható. A legegyszerűbb az a technika, amikor rajtakapod az elméd - ahogy Tolle mondja - azon, hogy éppen ítélkezik. Minél gyakrabban teszed ezt, annál ritkábban fogsz ítélkezni mások fölött. Ja, igen, még valami: az ítélkezés elkerülésével - bár nem úgy tűnik -, de pont, hogy energiákat szabadítasz fel. Gondolj bele, mennyi de mennyi energiát köt le az, hogy te monitorozod a körülötted lévőket, és ítéletet alkotsz róluk? Nem könnyebb őket elfogadni olyannak, amilyenek?

És ne feledd: "Én is voltam olyan mint te, te is lehetsz olyan, mint én" - ezt egy hajléktalan kartonján láttam. Mellbevágó, nem?

3 komment

2013.08.19. 19:23 Szótlan Papagáj

Don't look back in anger

Címkék: fikció pszicho impressziók

Visszanézett az ülésre. Kicsúszott talán a mobilja a zsebéből? Az apró? Vagy csak egy használt papírzsebkendő? Nyílt a metró ajtó. Még egyszer visszanézett, oda ahova ült. Hogy lecsekkolja jól látta-e, hogy nem hagyott ott semmit.

Mindig, minden járművön, étteremben, barátoknál megtetette ezt a mozdulatot. Sokszor kétszer is. Csak, hogy biztos legyen benne...

Mintha az élete múlna rajta. Mintha a világ megállna a forgásában, ha nem néz vissza. Talán kicsit kényszeres is volt ez a mozdulat. Ilyenkor mindig mélyen a gondolataiba merült. Kereste a belső nyugalmat. Nem hagytam ott semmit, minden rendben van, az élet mehet tovább.

Sosem tudott leszokni erről a visszanézésről. Már-már komikus volt egy külső szemlélő számára.

Senki sem értette, miért teszi ezt. Ő maga sem. Az élet egyéb dolgaiban nem volt precíz, de ezt a mozdulatot óramű pontossággal végezte minden alkalommal, ahányszor csak felállt valahonnét.

Igazából a biztonságot kereste. Nem akart nyomot hagyni maga után... Akárcsak egy bérgyilkos, vagy egy titkos ügynök. A világ veszélyes hely, ahol egyetlen papírzsepit sem szabad elhagyni. Ahol, ha kicsúszik a lakáskulcs a zsebedből, végeláthatatlan kálvária veszi kezdetét.

A kulcs is része a lényének, ha elveszíti, saját magából veszít el egy darabot. Egyébként is az anyja jól leszidja majd. És akkor ő már nem is rendes ember.

Mert egy valamire való ember visszanéz a metróban, hogy nem hagyott-e ott valamit.

Szólj hozzá!

2013.08.14. 19:49 Szótlan Papagáj

Most, most és most

Címkék: én irodalom pszicho spiritualitás

Túl vagyok Tollén. (Update azoknak, akik a sajtra asszociálnának: http://www.eckharttolle.com/books/now/) Azt kell mondjam nagyon elgondolkodtató amit ír.

Magáról a könyvről: semmi felesleges sallang, ömlengés, nyáltenger (lásd Viskó, ami szintén jó történet, csak hát habos-babos). Tökéletesen érthetően viszi végig a fonalat, ott és csak azt ismétel, ami valóban fontos. Nem éreztem azt, hogy a szájbarágós lenne. Csak leírja, hogyan is működik ez a megvilágosodás (= belső béke), aztán te kezdj vele amit akarsz.

Magáról a belső békéről: nem is tudom, hogy módszernek nevezzem-e azt, amit elénk tár. Az agykontrollosok szeretnék ennek tudni, de szerintem itt másról van szó. A mindennapi életben ugyan felhasználhatók az alaptételek, de ez ennél sokkal több. Mert ha teszem azt félek a sötétben (márpedig félek... hülye dolog, 23 éves koromban jött előtte sosem volt ezzel bajom, mindegy, hosszú történet), szóval ha félek a sötétben elkezdhetem mantrázni azt, amit Tolle mond. Hogy koncentráljak a mostra; hogy irányítsam a figyelmemet, a tudatomat a jelenre; kapjam rajta az elmémet, hogy már megint a múltban/jövőben van; hogy kérdezzem meg magamtól, vajon hiányzik-e bármi most, a jelen pillanatban, nem két másodperc vagy félóra múlva, hanem M O S T. Tehát egy ilyen szorongásos helyzetből (szorongás = jövőtől való alaptalan félelem) ez a technika segíthet kibillenni. De ez csak a jéghegy csúcsa. A teljes megvilágosodás egy átfogó jellegű szemléletváltás. Mert a félelmek, szorongások, fóbiák összetörése csupán az ego halálának kezdete. És el lehet kezdeni nagyon mélyre ásni, leásni egészen odáig, ahol a béke van (direkt nem a boldogság szót használj ő sem).

És ami még érdekes volt, az az amit a kommunikációról ír. Hogy az emberek sokszor csak látszólag figyelnek egymásra, de ennél lehetne sokkal jobban is. Szívvel lélekkel, ego nélkül. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány, egoharctól mentes beszélgetésben vettem részt életemben (!). Mert valóban csak felületesen kommunikálunk egymással, igazi odafigyelés nélkül. Pedig csak koncentrálni kell a másik energiájára.

De a legnagyobb konklúzió (és ezt már a jó öreg Leibniz is megmondta. Voltaire jól le is hurrogta érte :-)): minden úgy van jól, ahogy van (a világok lehető legjobbikában).... csak el kell tudni fogadni.

Ja, és ne ítélkezz - hogy ne ítéltess.

1 komment

2013.08.13. 21:25 Szótlan Papagáj

Te melyik oldalon állsz?

Címkék: vélemény emberek pszicho

Két típusú ember van:

1. aki szerint a pohár félig üres

2. aki szerint a pohár félig tele

1.1. aki szerint a világon mindenki egyedül van

2.1 aki szerint a világon mindenki egy

1.1.1 aki szerint mindig a kevésbé rossz megoldást kell választani

2.1.1 aki szerint két jó közül kell a legjobbat
...

Vagyis vannak a pesszimisták, és vannak az optimisták. Állítólag az optimistát a pesszimistától az különbözteti meg, hogy az előbbinek hiányosak az információi (Kepes Andrásnál olvastam). Én azért szeretném hinni, hogy minőségbeli különbség van a két típus között, és, hogy az optimista a sz.rből is tud várat építeni - es elégedett is vele. Mert az élet nem jó vagy rossz, hanem az élet olyan amilyen. Nem mondom, hogy ez a könnyebbik út, de el kell fogadni, és kész. Egyébként is: minden mindegy, mert mind egy ;-)

Szólj hozzá!

2013.08.02. 22:34 Szótlan Papagáj

Éjszakai poétika egy nappali pillanatról

Címkék: fikció Budapest fiú-lány

Ül a "sztárbáksz"-ban,

görnyedve helyezi könyökét térdére,

öltönyös férfi,

maga sem érti,

miért vett egy kis csokor rózsaszín

rózsát.

Várja a múzsát,

issza a láttét,

a bögrén a neve: Te Balek.

Napbarnított, határozott arca

most kissé gondterhelt,

ijedten néz maga elé:

nem fog már jönni, hiába a rózsa.

Ül tovább a "sztárbáksz"-ban,

hömpölyög a turista tömeg a szeme előtt,

ő csak issza a láttét,

az ezerforintos kávét.

Nem segít ez sem, pedig szép a rózsa,

de akinek hozta,

annak megvan az oka,

miért hagyta,

őt egyedül ott, a "sztárbáksz"-ban.

4 komment

2013.07.22. 21:17 Szótlan Papagáj

Én és önmagam

Címkék: én női pszicho

Biztosan azért mert telihold van, és mert állítólag a kollektív női tudat fejlődése most nagyon intenzív lett (http://obolkut.com/2013/07/22/fuss-a-farkasaiddal-inspiracio-juliusi-teliholdkor/), de kikívánkozik belőlem egy kis eszmefuttatás magamról - csak úgy szubjektíve :-)

Noha mindig is utáltam amikor bármilyen csoportban be kellett mutatkoznom és mondani pár szót magamról. Bár nyilván ez is a személyiségem része... Micsoda baromság olyanokat elmondani, hogy hány éves vagyok, hol élek, mit dolgozom, hol tanultam. Érdektelen. De ugyanakkor mégis ez a legbiztonságosabb, mert magamról meg nem akarok beszélni; még arról sem, hogy mi a hobbim (te jó ég, ez a témakör mindig kiveri nálam a biztosítékot), hogy mi a kedvenc állatom, és milyen zenét hallgatok szívesen.

Mégis minden apró részlet árulkodik. És a gyermekkor is, pláne.

Kezdem itt: diplomatagyerek vagyok. Annak aki nem tudná ez mit jelent: elvagy nyugiban az oviban/iskolában, amikor hopp, egyszer csak szüleid közlik, hogy akkor most Kukutyinba fogtok lakni ősztől pár évig. Mire beleszoksz Kukutyinban a mindennapokba, lesznek barátaid, megtanulod a nyelvet, már haza is költöztetek. Eltelik egy-két év, aztán megint csak beüt a ménkű, és mentek Távolországba. Forgatókönyv hasonló: beszoksz, asszimilálodsz, megtanulod a nyelvet (ha szerencséd van, ugyanazt a nyelvet beszélik, amit Kukutyinba, vagy legalábbis egy kukutyini nyelvű suliba íratnak be), barátokat szerzel, felveszed a ritmust. És irány megint Magyarország vagy épp egy másik idegen hely. Panaszkodásnak tűnhet, de nem az. Ezek csupán tények.

Mint, ahogy egy idő után - mellesleg elég hamar - én is elkezdtem tényként kezelni, hogy az újonnan megismert osztálytársaimmal nem nagyon fogok 2-3 évnél többet együtt tölteni. És hogy igazából nem is nagyon érdemes kötődni senkihez, mert az elválás fájni fog. Végülis, így lettem gyakorló buddhista (bár ezt akkor még nem tudtam): hamar megtanultam csak élvezni azt ami van, és elengedni amikor kell (némi túlzással, mert volt jócskán sírás-rívás az elején). Arra is rájöttem és megszoktam hamar, hogy én mindig mindenhol "más" vagyok. Idegenországban azért, mert magyar vagyok. Itthon pedig azért, mert mégsem vagyok teljesen magyar, lévén külföldön (is) szocializálódtam. Persze nincs két egyforma ember a földön, de én valahogy mindig nagyon kiríttam (a vicc az, hogy külföldön sokkal hamarabb elfogadták ezt a másságot, mint itthon :-)).

Pedig egy új közösségben én mindig csak csendben ültem a "sarokban", szürke kisegér módjára, és figyeltem. Nagyon. Ez a tulajdonságom a mai napig megvan. Eszméletlenül tudok figyelni egy új helyen, miközben folyamatosan elemzem a körülöttem lévőket - mára ez már reflexé vált. És azt is, hogy hozzám, hogyan viszonyulnak. Persze a mai fejemmel már nem igazán érdekel mit gondolnak rólam, de mégis szeretek asszimilálódni, talán megszokásból, talán gyávaságból, talán csak a mások tiszteletben tartása miatt. Először feltérképezem a helyet, a viszonyokat, és utána illeszkedek be az általam jónak vélt helyre (de soha nem vagyok harsány). Egyik munkahelyemen játszottunk egy tréningen olyat, hogy mindenkinek a saját nevének kezdőbetűjével kellett egy állatot mondania. Mielőtt valóban átgondoltam volna, kapásból a kaméleont mondtam, utána jöttem csak rá mennyire találó.

Gondolom a velem született tulajdonságok és a csillagjegyem miatt is van ez az asszimilálódási, megfelelési kényszer, de a gyerekkorom rátett egy lapáttal. Persze tudom én, nem hiába születünk bele abba a csillagjegybe, amibe :-) És nem hiába abba a családba, amelyikbe (ld. J. Redfield: Mennyei prófécia).

Apropó család. A sok utazgatásnak köszönhetően, az igazi otthon, mindig ott volt számomra, ahol a családom volt. Teljesen mindegy volt, hogy éppen Kukutyinban vagyunk vagy Budapesten, ahol jól éreztük magunkat, ott éreztem magam otthon. Külföldön élni nem könnyű (a látszat ellenére rengeteg lemondással jár), de ahol össze tudnak tartani a családok, ott kicsit könnyebb. Biztosan ez az összetartozás is egy tanulási feladat volt nekem. Egyébként a mai napig elég kívülállónak tudok tűnni sok közösségben, még a családomban is. De ez csak látszat (tökélyre fejlesztettem a pókerarcot :-)), csak éppen nem szeretem, ha látják rajtam amit érzek. Persze ez is sokat javult felnőttkoromra. Nagy Ő például mindig tudja, egy szemrebbenésemből is, hogy ha valami felborul bennem. De ő mondjuk az első perctől kezdve tudta (hiába, van reinkarnáció és mi azelőtt is ismertük egymást :-)).

Tudnék még sokat írni. De zárásként pár szó a "felborulásaimról". Alapvetően kiegyensúlyozott, megfontolt természet vagyok. Viszont vannak időszakok (és ez nem a havi bajhoz köthető, még nem is mondanám, hogy rendszeresen minden hónapban jelentkezik), amikor megborul a kis világom. Amikor nem tudom hova visz a jövő (pedig megtanulhattam volna már, hogy kár ezen agyalni), és bizonytalanságban érzem magam. Ilyenkor minden apróságtól megborulni látszom, persze csak itthon, csak Nagy Ő láthatja. Ő meg nyilván nem mindig érti, amikor ilyenkor előtör belőlem a vérbeli nő az összes kifacsart logikával. De meghallgat, és nagyokat hümmög. Legalább nem ítélkezik, és nem ad kéretlen tanácsot (mint ahogyan barátnők sokasága szokta tenni, ha az ember megosztja vele a problémáit, gondolatait). Na igen, én is mindig mindenbe beleütöm az orromat, és okoskodom, és mégis, nem szeretem ha az én életembe beletúrnak mások.

Maradjunk annyiban, hogy zárkózott vagyok. Még ha ebből a hosszúra sikeredett bejegyzésből nem is tűnik ki. :-)

3 komment

2013.07.18. 21:57 Szótlan Papagáj

Vajon lehet jól szülni?

Címkék: vélemény női

A női lét egyik legmeghatározóbb élménye a szülés – a szüzesség elvesztése mellett. És körülbelül ugyanolyan hasonló mítosz lengi körül, mint az első szexet. Pedig a világ legtermészetesebb dolga mindkettő.

Noha még távol állok a családalapítástól, mégis úgy gondolom jövendőbeli, felelős anyaként igenis el kell gondolkodnom néhány kérdésen. Nemrég a kezembe került a hvg Pszichológia legutóbbi száma, amely a szülés, születés témakörét járja körbe (nagyon intelligens módon – ajánlom mindenkinek).

Szóval hogy is van ez? Kilenc hónapig lebegsz a meleg, kényelmes anyaméhben aztán hirtelen elkezd valamiféle láthatatlan erő kifelé nyomni, és neked meg kell kezdened életed valószínűleg legnehezebb utazását. Mire végig küzdötted magad a szülőcsatornán, hirtelen fény és levegő ér, és te már csak ordítani tudsz. Ugyanez az anya szemszögéből nézve: kilenc hónapig kisebb-nagyobb döccenőkkel elvagy, tervezgetsz, szeretgeted már előre a magzatot, aztán puff elfolyik a magzatvíz, egyre erősödő fájdalmakkal küzdesz, olyanokkal amilyenekre soha életedben nem gondoltál volna, hogy létezik és túl lehet élni; tolnak be a szülőszobára, ápolók, orvosok körülötted, a végén már azt sem tudod mit csinálnak veled, csak egyetlen kívánságod, hogy szedjék már ki valahogy azt a gyereket belőled. Aztán persze csak becsúszik az a kis mesterséges oxitocin, a gyerek már jönne, de te még nem tágulsz, hopp és már meg is van a fincsi kis gátmetszés (hetekig nem bírsz majd normálisan ülni), de végre kint van, jó esetben (rossz esetben kénytelenek pl. vákuumozni).

Na de tényleg így kell ezt? Tényleg traumaként kell, hogy megélje mind a gyerek, mind az anya a szülést? Régen a parasztasszonyok csak berohantak a földekről, amikor elfolyt a magzatvíz. Nem volt orvos, nem volt epidurál és oxitocin-injekció (ellenben megindult a természetes oxitocintermelés). Persze, nagy volt a gyermekhalandóság, és a komplikációkat nem tudták sehogy sem kezelni, így az anya élete is veszélyben volt. Nem mondom, hogy ha majd arra kerül a sor otthon akarok szülni, bízom az orvosokban, ápolókban, szülésznőkben.

DE! Nem akarok egy tárgy lenni a szülőszékben. Tudom, hogy borzasztóan fájdalmas, és tudom, hogy a gyerek nem maradhat sokáig a szülőcsatornában. DE! Nem akarom azt érezni, hogy az orvos siet (egyébként a szülések nagy részéhez nem is kell orvos), hogy le akarja tudni minél gyorsabban az egészet, hogy fél attól, hogy beperelem és ezért inkább szükségtelen óvintézkedéseket tesz (pl. vákuum, oxitocin-injekció). Tudom, hogy nem vagyok orvos. Viszont ahogy az egyik doki (nevezetesen dr. Bálint Sándor) megjegyezte a feljebb említett magazin egyik cikkében, egyrészt nem az orvos a legfontosabb, másrészt el kell hinnünk, hogy a nők tudnak szülni, és nem tanítani kell őket, hanem segíteni a szülésben. És ezt nagyon jó egy orvostól hallani.

Van még egy érdekes dolog, amit említenek a magazinban. Az, hogyha traumaként éljük meg a szülést, vagyis, ha nem teljesedhetünk ki nőként, anyaként a szülés közben, akkor az egész anyaságunk kerül kockára. Jön majd az elégedetlenség, a bizalmatlanság, és talán az elhagyatottság érzése is. Ha majd szülök nem feltétlen fogom így gondolni, de most azt érzem, hogy akkor látom majd teljesnek az anyaságot, ha úgymond megküzdöttem a gyerekemmel együtt a szülésnél. És nem is biztos, hogy a fájdalmakat küzdelemként kell megélni. Ez is csak egy út, amit meg kell tenni, hogy egyensúlyban legyen a világ(om).

Szólj hozzá!

2013.07.11. 20:15 Szótlan Papagáj

Nagy nemzeti álszentség

Címkék: média vélemény emberek környezet

Nem vagyok dohányos - ezt előre kell bocsátanom. És én örültem a legjobban annak, hogy a vendéglátóhelyekről kitiltották a cigit. DE! Ez a Nemzeti Dohánybolt mizéria, kezdi kicsapni a biztosítékot.

Nem a nagy politikai mutyi miatt. Azt lesz.rom. Mindegyik kormány ezt csinálja. Különösebben nem is lep meg. Hanem ez a körítés mellé... Ma is néztem a villamosról, ahogy elhaladtuk az egyik ilyen intézmény mellett: lesötétített üveg, 18-as karika. Mi ez? Szexshop? Annyira feltűnő az egész, hogy az a kamasz, akinek még nem jutott eszébe cigizni, most biztos rákattan, mert annyira szemet szúr. Régebben míg bármelyik boltban megvehetted a cigit, nem tűnt fel ennyire, hogy létezik (na nem mintha bármelyik kamaszt félteni kéne :-)).

A másik meg: a héten hallom a tv-ben, hogy az egyik ilyen Nemzeti Dohány-röhej egységből kiküldték a vásárló 18 éven aluli gyerekét - állítólag félreértelmezték a jogszabályt. Ez még hagyján, végülis jót akart az eladó. Na de, ennek kapcsán merült fel, hogy egyébként meg van olyan iskola, amelynek tőszomszédságában két ilyen bolt is van. Azt se lenne szabad... Szabad?! Mert a kiskorút visszaveti a fejlődésben és visszafordíthatatlan károkat okoz a lelkivilágában? Akkor szerintem azt a szülőt is büntessük meg, vessük tömlöcbe, aki dohányzik! Ne vicceljünk már!

Itt jegyezném meg, hogy nekem van olyan barátnőm, aki azért nem gyújtott rá soha cigire (tán csak egyszer kipróbálta), mert az apukája dohányzik, és a lány baromira nem bírja a szagát. Úgyhogy nem törvényszerű, hogyha a gyerek dohányzó szülőt lát, akkor ő is bagós lesz. Persze tudom, nem az állampolgárok egészségének védelmére találták ki a dohányboltokat...

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása