Sokszor, sok embertől hallom, hogy nincs is olyan kapcsolat, amely előbb vagy utóbb ne élne át valamilyen hullámvölgyet. Ahol az egyik vagy a másik fél - akárcsak egy aprócska munkahelyi flört erejéig - ki ne kacsintana.
Aztán hallottam, persze, megannyi történetet, ahol a feleség szemet hunyt férje hűtlensége felett, mert már régóta együtt vannak (egyébként is mi lesz a gyerekekkel), vagy mert így kényelmesebb (vagy mert arra nevelték, hogy a nőnek a dolga, hogy tűrjön). És persze olyat is hallottam, ahol a nő törte össze a házasságot (érdekes, a férfiak kevésbé megbocsátóak).
Van olyan, aki azon az állásponton van, hogy egy buliban, részegen elkövetett félrelépés sokkal könnyebben megbocsátható, mint az érzelmi alapokon történő flörtölés, ahol még be sem jött a képbe a testiség. Hát nem tudom... nekem egyik sem esne jól. Ha a párom részegen, a buli hevében dönt meg egy vadidegen csajt - akkor az bánt, hogy én nem vagyok elég jó neki az ágyban. Ha pedig csak flörtölget a munkatársnőjével - akkor meg azért, mert úgy érzem nem tud már velem egy hullámhosszon lenni. Mindenesetre, én az utóbbit könnyebben megbocsátanám, mint az előbbit. Mert végülis lelkitársa több is lehet az embernek. Amíg az egész csak munkahelyi "barátkozás", flörtölgetés addig visszatartja magát testileg. Mert úgy gondolja, hogy fontos neki a kapcsolata. De ha már a tettek mezejére lép, az nekem már azt üzeni, hogy nem számít neki a párja.
Sosem voltam féltékeny típus. Biztosan azért, mert sosem csaltak meg, és én sem csaltam meg soha senkit. Bár ha jobban belegondolok, voltam már olyan csiki-csuki kapcsolatban, ahol az úriember több tüzet tartott a tűzbe, és én ezt pontosan tudtam (na akkor azért előbújt belőlem a sárga szemű szörny, de az megalapozott volt). Ennek ellenére őszintén nem tudom, hogyan reagálnék, ha egy klasszikus megcsalatási helyzetbe kerülnék. Megbocsátanék? Kitenném a szűrét? Megbocsátanék, de sosem felejteném el neki, amit tett?
Mindenesetre a napokban kissé megrázott lelkileg egy könyv, amit elkezdtem olvasni. Szalai Vivien: Drága kéj. Egy luxusprosti - állítólag - igaz történetéről szól. Bulvár stílus, persze, de a Fejős Éva csöpögös, stílustalan regényeitől egy fokkal jobb :-). Viszont nem biztos, hogy végig fogom tudni olvasni. Pár oldal után felfordult a gyomrom. Nem azért mert alpári, nem is azért, mert prűd vagyok. Egész egyszerűen megalázónak találom ezt az egész prostitúció dolgot. Megalázó, mind az ily módon megcsalt feleségnek, és magának a prostinak. Azt mondják, a k.rva csak k.rva, semmi több. De nem biztos, hogy én meg tudnám bocsátani a páromnak, ha akárcsak mondjuk a szülés utáni ínséges időkben prostihoz fordulna. És hogy miért mondom, hogy megalázó a prostinak? Mert nem hiszem el, hogy ezt bárki is teljesen önszántából választja. És ez még hagyján, mert a társadalom többsége sem önszántából végzi azt a munkát amit (legyen az bolti eladó vagy multi-rabszolga). De egy örömlány sokkal jobban és intimebb szinten ki van szolgáltatva más kényének-kedvének. Tudom én, hogy mindenkinek meg van a maga sorsa, de én ezt a prosti dolgot most valahogy nehezen nyelem le. Pedig nyitottnak és toleránsnak gondolom magam, és azzal is tisztában vagyok, hogy ha nem lennének k.rvák, valószínűleg sokkal több nemi erőszak lenne a világban (bár ez sem bizonyított). De akkor sem érzem ezt egészséges dolognak. Tudom, ítélkezem...
