Tudtam, hogy nem egy tipik amerikai filmre ülök be, de ez annyira letaglózott, hogy nehezen térek magamhoz.Még el kell döntsem, hogy jó vagy rossz értelemben. Mindenesetre a film végére már úgy éreztem, hogy megkeresem a rendezőt és megverem :-). Gyakorlatilag az elejétől a végéig, másfél óra tömény feszültség volt bennem. Persze baromi jól megcsinálták a filmet, látvány is tíz pont, sztori is. De a zene és a történet együtt... hát majdnem ott tartottam, hogy kirohanok a moziból, mert nem bírom a nyomást.
SPOILER. A létező összes szorongás-típust felvonultatták: bezártság, fulladás (oxigénhiánytól vagy a víztől), fagyás, égés, zuhanás, bénulás, na és a magány. Ez a film nem sci-fi, hanem thriller vagy dráma. Kegyetlenül beszippant már az elején, és a stáblistánál is alig enged el.
Egy ideje azon kattog az agyam, hogy valójában miért vált ki szorongást egy ilyen magányos helyzet. A hősnő egyszer csak azt mondja: - Utálom az űrt! Na de, a Föld is az űrben van. A Földön is ugyanúgy a semmi közepén vagy, mint egy kis szkafanderben az űrben vagy egy pár négyzetméteres Szojuzban. A különbség csak annyi, hogy a Földön vannak barátaid, munkád, lefoglalod magad amíg jön a vég - végső soron az élet az elme unaloműzése... De egy ilyen, Földtől, emberektől elszakadt helyzetben elkezdesz szorongani. Igazság szerint te ugyanúgy egymagad vagy itt lent is, csak a téged körülölelő hangoktól nem jössz rá. A tökéletes csendben kénytelen vagy ráeszmélni.
És akkor még a kapaszkodás-elengedés témakörét nem érintettem. De nem is fogom, mert a film magáért beszél.
