A női lét egyik legmeghatározóbb élménye a szülés – a szüzesség elvesztése mellett. És körülbelül ugyanolyan hasonló mítosz lengi körül, mint az első szexet. Pedig a világ legtermészetesebb dolga mindkettő.
Noha még távol állok a családalapítástól, mégis úgy gondolom jövendőbeli, felelős anyaként igenis el kell gondolkodnom néhány kérdésen. Nemrég a kezembe került a hvg Pszichológia legutóbbi száma, amely a szülés, születés témakörét járja körbe (nagyon intelligens módon – ajánlom mindenkinek).
Szóval hogy is van ez? Kilenc hónapig lebegsz a meleg, kényelmes anyaméhben aztán hirtelen elkezd valamiféle láthatatlan erő kifelé nyomni, és neked meg kell kezdened életed valószínűleg legnehezebb utazását. Mire végig küzdötted magad a szülőcsatornán, hirtelen fény és levegő ér, és te már csak ordítani tudsz. Ugyanez az anya szemszögéből nézve: kilenc hónapig kisebb-nagyobb döccenőkkel elvagy, tervezgetsz, szeretgeted már előre a magzatot, aztán puff elfolyik a magzatvíz, egyre erősödő fájdalmakkal küzdesz, olyanokkal amilyenekre soha életedben nem gondoltál volna, hogy létezik és túl lehet élni; tolnak be a szülőszobára, ápolók, orvosok körülötted, a végén már azt sem tudod mit csinálnak veled, csak egyetlen kívánságod, hogy szedjék már ki valahogy azt a gyereket belőled. Aztán persze csak becsúszik az a kis mesterséges oxitocin, a gyerek már jönne, de te még nem tágulsz, hopp és már meg is van a fincsi kis gátmetszés (hetekig nem bírsz majd normálisan ülni), de végre kint van, jó esetben (rossz esetben kénytelenek pl. vákuumozni).
Na de tényleg így kell ezt? Tényleg traumaként kell, hogy megélje mind a gyerek, mind az anya a szülést? Régen a parasztasszonyok csak berohantak a földekről, amikor elfolyt a magzatvíz. Nem volt orvos, nem volt epidurál és oxitocin-injekció (ellenben megindult a természetes oxitocintermelés). Persze, nagy volt a gyermekhalandóság, és a komplikációkat nem tudták sehogy sem kezelni, így az anya élete is veszélyben volt. Nem mondom, hogy ha majd arra kerül a sor otthon akarok szülni, bízom az orvosokban, ápolókban, szülésznőkben.
DE! Nem akarok egy tárgy lenni a szülőszékben. Tudom, hogy borzasztóan fájdalmas, és tudom, hogy a gyerek nem maradhat sokáig a szülőcsatornában. DE! Nem akarom azt érezni, hogy az orvos siet (egyébként a szülések nagy részéhez nem is kell orvos), hogy le akarja tudni minél gyorsabban az egészet, hogy fél attól, hogy beperelem és ezért inkább szükségtelen óvintézkedéseket tesz (pl. vákuum, oxitocin-injekció). Tudom, hogy nem vagyok orvos. Viszont ahogy az egyik doki (nevezetesen dr. Bálint Sándor) megjegyezte a feljebb említett magazin egyik cikkében, egyrészt nem az orvos a legfontosabb, másrészt el kell hinnünk, hogy a nők tudnak szülni, és nem tanítani kell őket, hanem segíteni a szülésben. És ezt nagyon jó egy orvostól hallani.
Van még egy érdekes dolog, amit említenek a magazinban. Az, hogyha traumaként éljük meg a szülést, vagyis, ha nem teljesedhetünk ki nőként, anyaként a szülés közben, akkor az egész anyaságunk kerül kockára. Jön majd az elégedetlenség, a bizalmatlanság, és talán az elhagyatottság érzése is. Ha majd szülök nem feltétlen fogom így gondolni, de most azt érzem, hogy akkor látom majd teljesnek az anyaságot, ha úgymond megküzdöttem a gyerekemmel együtt a szülésnél. És nem is biztos, hogy a fájdalmakat küzdelemként kell megélni. Ez is csak egy út, amit meg kell tenni, hogy egyensúlyban legyen a világ(om).
