Biztosan azért mert telihold van, és mert állítólag a kollektív női tudat fejlődése most nagyon intenzív lett (http://obolkut.com/2013/07/22/fuss-a-farkasaiddal-inspiracio-juliusi-teliholdkor/), de kikívánkozik belőlem egy kis eszmefuttatás magamról - csak úgy szubjektíve :-)
Noha mindig is utáltam amikor bármilyen csoportban be kellett mutatkoznom és mondani pár szót magamról. Bár nyilván ez is a személyiségem része... Micsoda baromság olyanokat elmondani, hogy hány éves vagyok, hol élek, mit dolgozom, hol tanultam. Érdektelen. De ugyanakkor mégis ez a legbiztonságosabb, mert magamról meg nem akarok beszélni; még arról sem, hogy mi a hobbim (te jó ég, ez a témakör mindig kiveri nálam a biztosítékot), hogy mi a kedvenc állatom, és milyen zenét hallgatok szívesen.
Mégis minden apró részlet árulkodik. És a gyermekkor is, pláne.
Kezdem itt: diplomatagyerek vagyok. Annak aki nem tudná ez mit jelent: elvagy nyugiban az oviban/iskolában, amikor hopp, egyszer csak szüleid közlik, hogy akkor most Kukutyinba fogtok lakni ősztől pár évig. Mire beleszoksz Kukutyinban a mindennapokba, lesznek barátaid, megtanulod a nyelvet, már haza is költöztetek. Eltelik egy-két év, aztán megint csak beüt a ménkű, és mentek Távolországba. Forgatókönyv hasonló: beszoksz, asszimilálodsz, megtanulod a nyelvet (ha szerencséd van, ugyanazt a nyelvet beszélik, amit Kukutyinba, vagy legalábbis egy kukutyini nyelvű suliba íratnak be), barátokat szerzel, felveszed a ritmust. És irány megint Magyarország vagy épp egy másik idegen hely. Panaszkodásnak tűnhet, de nem az. Ezek csupán tények.
Mint, ahogy egy idő után - mellesleg elég hamar - én is elkezdtem tényként kezelni, hogy az újonnan megismert osztálytársaimmal nem nagyon fogok 2-3 évnél többet együtt tölteni. És hogy igazából nem is nagyon érdemes kötődni senkihez, mert az elválás fájni fog. Végülis, így lettem gyakorló buddhista (bár ezt akkor még nem tudtam): hamar megtanultam csak élvezni azt ami van, és elengedni amikor kell (némi túlzással, mert volt jócskán sírás-rívás az elején). Arra is rájöttem és megszoktam hamar, hogy én mindig mindenhol "más" vagyok. Idegenországban azért, mert magyar vagyok. Itthon pedig azért, mert mégsem vagyok teljesen magyar, lévén külföldön (is) szocializálódtam. Persze nincs két egyforma ember a földön, de én valahogy mindig nagyon kiríttam (a vicc az, hogy külföldön sokkal hamarabb elfogadták ezt a másságot, mint itthon :-)).
Pedig egy új közösségben én mindig csak csendben ültem a "sarokban", szürke kisegér módjára, és figyeltem. Nagyon. Ez a tulajdonságom a mai napig megvan. Eszméletlenül tudok figyelni egy új helyen, miközben folyamatosan elemzem a körülöttem lévőket - mára ez már reflexé vált. És azt is, hogy hozzám, hogyan viszonyulnak. Persze a mai fejemmel már nem igazán érdekel mit gondolnak rólam, de mégis szeretek asszimilálódni, talán megszokásból, talán gyávaságból, talán csak a mások tiszteletben tartása miatt. Először feltérképezem a helyet, a viszonyokat, és utána illeszkedek be az általam jónak vélt helyre (de soha nem vagyok harsány). Egyik munkahelyemen játszottunk egy tréningen olyat, hogy mindenkinek a saját nevének kezdőbetűjével kellett egy állatot mondania. Mielőtt valóban átgondoltam volna, kapásból a kaméleont mondtam, utána jöttem csak rá mennyire találó.
Gondolom a velem született tulajdonságok és a csillagjegyem miatt is van ez az asszimilálódási, megfelelési kényszer, de a gyerekkorom rátett egy lapáttal. Persze tudom én, nem hiába születünk bele abba a csillagjegybe, amibe :-) És nem hiába abba a családba, amelyikbe (ld. J. Redfield: Mennyei prófécia).
Apropó család. A sok utazgatásnak köszönhetően, az igazi otthon, mindig ott volt számomra, ahol a családom volt. Teljesen mindegy volt, hogy éppen Kukutyinban vagyunk vagy Budapesten, ahol jól éreztük magunkat, ott éreztem magam otthon. Külföldön élni nem könnyű (a látszat ellenére rengeteg lemondással jár), de ahol össze tudnak tartani a családok, ott kicsit könnyebb. Biztosan ez az összetartozás is egy tanulási feladat volt nekem. Egyébként a mai napig elég kívülállónak tudok tűnni sok közösségben, még a családomban is. De ez csak látszat (tökélyre fejlesztettem a pókerarcot :-)), csak éppen nem szeretem, ha látják rajtam amit érzek. Persze ez is sokat javult felnőttkoromra. Nagy Ő például mindig tudja, egy szemrebbenésemből is, hogy ha valami felborul bennem. De ő mondjuk az első perctől kezdve tudta (hiába, van reinkarnáció és mi azelőtt is ismertük egymást :-)).
Tudnék még sokat írni. De zárásként pár szó a "felborulásaimról". Alapvetően kiegyensúlyozott, megfontolt természet vagyok. Viszont vannak időszakok (és ez nem a havi bajhoz köthető, még nem is mondanám, hogy rendszeresen minden hónapban jelentkezik), amikor megborul a kis világom. Amikor nem tudom hova visz a jövő (pedig megtanulhattam volna már, hogy kár ezen agyalni), és bizonytalanságban érzem magam. Ilyenkor minden apróságtól megborulni látszom, persze csak itthon, csak Nagy Ő láthatja. Ő meg nyilván nem mindig érti, amikor ilyenkor előtör belőlem a vérbeli nő az összes kifacsart logikával. De meghallgat, és nagyokat hümmög. Legalább nem ítélkezik, és nem ad kéretlen tanácsot (mint ahogyan barátnők sokasága szokta tenni, ha az ember megosztja vele a problémáit, gondolatait). Na igen, én is mindig mindenbe beleütöm az orromat, és okoskodom, és mégis, nem szeretem ha az én életembe beletúrnak mások.
Maradjunk annyiban, hogy zárkózott vagyok. Még ha ebből a hosszúra sikeredett bejegyzésből nem is tűnik ki. :-)
