Év elején elkezdtünk társastáncra járni. A fő motiváció az volt, hogy némi tánckultúrát magunkra szedjünk az esküvő előtt, valamint, hogy egy épkéz-láb nyitótáncot tudjunk lejteni a lagzin. Na, hát annyira megszerettük ezt a táncolósdit, hogy - bár eleinte odzkodtunk tőle - ma már külön tanárhoz is járunk egy saját koreográfiát betanulni. Remélem megéri a befektetett energia és szuper lesz a táncunk. Persze ha nem is lesz annyira profi, még így is megérte, mert sok mindenben fejlődtem, fejlődtünk.
Vegyük először is, hogy semmi, de konkrétan semmi ritmusérzékem sincs. Jobban mondva, én hallom a ritmust, viszont az emberek többsége mást hall. Így az órák első része azzal telt, hogy én dupla olyan gyorsan mozogtam, mint ahogy a - közmegegyezéses :-) - ritmus engedi. Azonban szépen lassan megtanultam hallani az ütemet. Nem mondom, hogy simán megy, de ma pl. már a Smooth-ban hallottam a cha cha cha-t! Haladás! Igazából csak annyi a titka, hogy fele olyan gyorsan kell lépnem, mint, ahogy szeretnék, és akkor jók vagyunk.
Tanulás number one: lelassultam, és felfedeztem, hogy van hullámzása a zenének. Ebből jön a tanulás number two: némi koncentrációt igényel ugyan, de fel kell tudni ülni a zene hullámára, azaz OTT KELL LENNI A PILLANATBAN (a Most hatalma, ugyebár...).
Aztán ott van a párkapcsolati faktor. Esküszöm minden párnak receptre írnám fel a társastáncot - vagy bármilyen más táncot, amit közösen lehet űzni. Egyrészt minőségi időt töltünk el egymással, másrészt gyönyörűen kihozza a tánc a párok közötti viszonyokat. Ki hordja a nadrágot, ki hajlik meg inkább a másik akaratának stb.
Tanulás number three: a táncban nincs mese, a nőnek engednie kell, hogy a férfi vezessen. Ez alázatot jelent és legfőképp bizalmat (egyébként férfi részről sem egyszerű, mert meg kell tanulni vezetni, és ez nem kis feladat - különösen a mai puhap.cs generációnak :-)). Még a legjobban működő kapcsolatokban sem megy ez zökkenőmentesen. Hiába, gyarlók vagyunk: ott van az én egóm szemben a tiéddel. A táncban viszont EGGYÉ kell válni. Akkor megy gördülékenyen, amikor nincs játszma.
Aztán ott van a maximalizmus kérdése. Soha nem gondoltam volna, hogy Nagy Ő az lenne. Tudtam persze, hogy amit csinál (pl. konyhabútor-készítés), azt szereti szépen kivitelezni, de sosem mondtam volna őt maximalistának. Magamról meg pont az volt eddig az elképzelésem, hogy baromira az vagyok. Aztán elég gyorsan kiderült, hogy Nagy Ő egyből versenytáncosi képességekkel szeretne magát és engem is felvértezni. Mert mi az, hogy nem hallom a ritmust?! És mi az, hogy nem tudom megcsinálni azt a tök egyszerű forgást?! :-) Amikor pl. a rockyt tanultunk, nekem rémálmom volt az óra előtt, hogy nem megy a forgás. Egy hétig túráztattam magam rajta, de komolyan. Persze megvolt az eredménye, hogy agyban annyit foglalkoztam vele, mert hirtelen bekattant valami, és onnétól kezdve úgy ment, mintha így születtem volna (haha, kis túlzással :-)).
Tanulás number four: meg kell tanulni megelégedni azzal ami van. És ha nem tetszik, dolgozni rajta.
Ja, és mellesleg jó kedvre derít a tánc. Úgyhogy megéri.
