Úgy érzem kissé anticipáltam a bejegyzés címével a véleményemet, de azért ugorjunk fejest, bele a közepibe. :-)
Adva van, hogy nagyon régóta érdeklődök a pszichológia iránt. Pszichológia szakra is szerettem volna jelentkezni, de aztán csak bölcsészetre adtam be a felvételit. Tulajdonképpen nem is alakult rosszul, mert a tanárképzés alatt is volt pszichológiánk, úgyhogy a kíváncsiságom ki is volt elégítve.
Aztán megküzdöttem nagymamán alkoholbetegségével (pontosabban vele küzdöttem, hiszen ő is kellett hozzá, hogy kijöjjön a pokolból). Jócskán volt lelki megterhelés és megkeményedés akkoriban is.
Azt meg már tényleg csak érintőlegesen említem, hogy ugye gyerekkoromban jöttünk-mentünk a nagyvilágban, és nagyon hamar ráálltam arra, hogy megfigyeljem az embereket, a reakcióikat.
Ja, és szerintem eléggé önkritikus is vagyok - bár olykor óhatatlanul hazudok magamnak, vagyis megcsal az egóm engem, de ez már csak ilyen, ember vagyok.
Jártam pszichodrámára, voltam családállításon, és mindig bújom, hogy milyen önismereti csoportban lehet részt venni, és hogyan tudnám még magam fejleszteni (mármint emberileg).
Aztán mostanában sok olyan hatás ért, amely arra következtetésre vezetett, hogy a pszichológia, a pszichologizálás hasznos dolog, de vannak határai.
Jelenleg is benne vagyok egy önismereti csoportban, de hogy minek már magam sem tudom. Pontosabban, tudom. Azért mert ez is egy lecke. Arra jöttem rá, hogy mekkora mázli, hogy nem pszichológusnak mentem. Én, aki magamat egyébként türelmesnek, toleránsnak és megértőnek tartom, azt kell felismerjem, hogy nem bírom az emberi butaságot. Senkinek sem vagyok a bőrében, és nagyon nehéz ítéletet hozni (meg nem is kell :-)), de rettentően felbosszant, amikor azt látom, hogy önbecsapások sorozatán megy át egy-egy ember, mert képtelen szembenézni saját magával. Nyilván ez neki is lecke. Nekem meg a lecke az egészből az, hogy aki nem kér segítséget, csak nyavalyog, mert az neki jólesik, akkor nem szabad neki segíteni. "Magad uram, ha szolgád nincs" - és tényleg mindenkinek magának kell rájönnie a problémáira (mert néha még azt is nehezen ismerjük fel, hogy mi voltaképpen a valódi probléma), és megoldani azt. Ugye egy-egy páciens akár éveket, ha nem egy egész életet tölt el különböző terápiákban, különösebb változás nélkül. Mert, hogy a pszichológus nem varázsló, aki hipp-hopp átváltoztatja az embert, az embernek magának kell tenni a változásért.
Ha magamból indulok ki, akkor nekem az a jó, ha challenge-lve vagyok (nem tudok rá megfelelő magyar szót). Ezért is tetszik a Csernus, mert ő bevállalja, hogy egy megmondó ember. A könyvei és előadásai alapján, nekem az jön le, hogy nem köntörfalaz, vagy segítő-kérdésekkel coachingol, hanem bumm, jól megrázza az embert, hogy nyíljon már ki a csipája, és mozduljon már. Egyébként a családállítást is ezért szeretem, mert ott sem magadnak kell rájönnöd, hogy akkor most mi is a szitu, hanem teljesen egyértelmű a helyzet. De azért lássuk be, a családállítás is feszegeti a hagyományos pszichoterápia határait. Kicsit misztikus, hogy honnét is jön az a sok infó, amitől feláll a családod, és 5 percen belül elkezdesz bőgni, mert minden a helyére kerül (vagy legalábbis kezd helyére kerülni).
És itt el is értünk, ahhoz a ponthoz, hogy miért is korlátozott a hagyományos pszichológia. A héten olvastam el Brian L. Weiss Életek, Mesterek c. könyvét. Aki úgy érzi, meg tud birkózni a reinkarnáció gondolatával, mindenképpen szerezze be a könyvet. Nem akarom lelőni a poént, úgyhogy aki szeretné elolvasni, ugorjon egy bekezdést :-) Arról van szó, hogy az író egy klasszikus pszichoterapeuta, elismert szaktekintély, aki egyszer elkezd egy fiatal nőt kezelni, mert pánikrohamai vannak. Másfél év és különböző módszerek után, még mindig nem haladtak szinte semmit. Aztán elkezdik a hipnózisos terápiát, és csodák csodája, nem a gyerekkorába mennek vissza a nőnek, hanem egy előző életébe (maga a terapeuta is meglepődik és sokáig nem is tudja hova tenni az egészet). Ahogy haladnak ezekkel az utazásokkal, úgy szűnnek meg rohamosan a nő pánikrohamai, szorongásai. Közben pedig kapnak üzeneteket a szellemektől, mesterektől, akik segítenek a mi kis gyarló emberi életeinkben nekünk.
Mesterekről egyébként én már korábban is hallottam egy ismerőstől. És mostanra már tudom, hogy vannak, segítenek, de elsősorban magamon kell segítenem. Tudom azt is, hogy azért kell a mostani életemben munkálkodnom, hogy a következőbe ne vigyen tovább a karmám. Nekem ez egy fontos felismerés.
Visszatérve a pszichológiához. Azt hiszem egyértelmű, hogy miért gondolom, hogy a mai formájában korlátozott felhasználásra alkalmas csak. Jó és hasznos, de nem ad mindenre választ.