Visszanézett az ülésre. Kicsúszott talán a mobilja a zsebéből? Az apró? Vagy csak egy használt papírzsebkendő? Nyílt a metró ajtó. Még egyszer visszanézett, oda ahova ült. Hogy lecsekkolja jól látta-e, hogy nem hagyott ott semmit.
Mindig, minden járművön, étteremben, barátoknál megtetette ezt a mozdulatot. Sokszor kétszer is. Csak, hogy biztos legyen benne...
Mintha az élete múlna rajta. Mintha a világ megállna a forgásában, ha nem néz vissza. Talán kicsit kényszeres is volt ez a mozdulat. Ilyenkor mindig mélyen a gondolataiba merült. Kereste a belső nyugalmat. Nem hagytam ott semmit, minden rendben van, az élet mehet tovább.
Sosem tudott leszokni erről a visszanézésről. Már-már komikus volt egy külső szemlélő számára.
Senki sem értette, miért teszi ezt. Ő maga sem. Az élet egyéb dolgaiban nem volt precíz, de ezt a mozdulatot óramű pontossággal végezte minden alkalommal, ahányszor csak felállt valahonnét.
Igazából a biztonságot kereste. Nem akart nyomot hagyni maga után... Akárcsak egy bérgyilkos, vagy egy titkos ügynök. A világ veszélyes hely, ahol egyetlen papírzsepit sem szabad elhagyni. Ahol, ha kicsúszik a lakáskulcs a zsebedből, végeláthatatlan kálvária veszi kezdetét.
A kulcs is része a lényének, ha elveszíti, saját magából veszít el egy darabot. Egyébként is az anyja jól leszidja majd. És akkor ő már nem is rendes ember.
Mert egy valamire való ember visszanéz a metróban, hogy nem hagyott-e ott valamit.
