Van az a mondás, hogy az én szabadságom addig terjed, amíg nem korlátozom a másikét (a gondolat, ha jól tudom Voltaire-től származik, de most erre nem vennék mérget). Ez könnyen belátható indok a békés együttélésre. Továbblépek, és azt mondom: a mások fölötti ítélkezés is szabadságkorlátozó. Nem látványos, és ráadásul társadalmilag még el is fogadott - de például az összes pogrom is az... Egyébként belegondoltatok már abba, hogy ha a 30-as évek Németországában éltek nem-zsidóként, akkor hogyan viselkedtek? Észrevettétek volna mi folyik a háttérben, hogy mi a végső cél? Bujtattatok volna zsidó menekülteket, vagy mint aki se lát-se hall élitek tovább a megszokott életeteket? Én attól félek, ugyanúgy belementem volna az agymosásba, már csak gyávaságból is.
De nem is a Holokausztról vagy egyéb népirtásról, üldöztetésekről akarok beszélni - bár igazság szerint közvetve az ilyen eseményeknek is köze van egohoz és a ítélkezőgépezethez, amely a fejünkben működik. Hanem arról szeretnék írni, ami a szürke hétköznapokban játszódik.
Sünibaba írta a Tolle-s bejegyzésemre reagálva, hogy rettentő nehéz ítélkezés nélkül élni. Hát az is meg, meg nem is.
Az, mert ítélkezésre vagyunk kondicionálva. Így neveltek minket. Talán Tolle is elmondja ezt (kicsit össze vagyok zavarodva, hogy mit olvastam nála, mit másnál, mik az én egyéni gondolataim, és mik jöttek azóta, hogy elolvastam a Most hatalmát, úgyhogy ha plagizálok, az nem tudatos :-)). Ugye már a játszótéren is rád szólnak, hogy kivel játsszál és kivel ne (mert Pistike olyan agresszív, őt kerüld el vagy Orsika olyan koszos, biztos tetvei is vannak, ne menj a közelébe). Aztán szépen lassan rakodnak a minták: apu szidja a főnökét, cikizi a kollégáját, anyu kibeszéli a szomszédot, a tanítónéni pedig megbüntet, mert 7 évesen izegsz-mozogsz a padban, és nem hátra tett kézzel ülöd végig az órát (igen, ez is ítélkezés, pedig elsőre nem tűnik annak, ugye?).
Nem mondom, hogy szabályok nélkül éljünk, mert amíg lesznek materialista, ego-vezérelt emberek, addig a szabály nélküli élet nem működik. De kezdetnek talán ki lehetne kiáltani a fentebb említett mondást a szabadságról, ami ugye addig a pontig tart, ahol a másiké kezdődik.
Azért mondom, hogy az ítélkezés szabadságkorlátozó, mert azzal, hogy valakiről, valamiről ítéletet mondunk, azt is mondjuk, hogy van egy kimondott/ki-nem-mondott szabály, ami nem lett betartva. Pedig a szabály sokszor csak a mi fejünkben él. Az egod azt mondja: ha én tudok (kénytelen vagyok) így élni, akkor más is tudjon. És én bezzeg mennyivel jobb vagyok a másiknál, amiért nem teszem azt amit ő.
Mondok egy példát, hogy ne csak az elméletnél maradjak. Egyik reggel a villamosról bámészkodok éppen, amikor látom, hogy egy apuka jön ki az egyik kapualjból a 12 éves forma kislányával. Lehet, hogy nagybácsi volt, vagy csak egy barátja a családnak, de a kislány nagyon magyarázott neki valamit és mutogatta a rajzát. Na mármost, apuka keze-lába szét volt tetoválva, hosszú haja a derekáig ért (kb. mint a Ganxstának). Mivel én sem vagyok szent, természetesen az első gondolat ami átsuhant a fejemen az volt, hogy úristen, hogy nézhet így ki egy felnőtt ember, egy apuka. Aztán nagyon gyorsan el is szégyelltem magam. Milyen alapon mondok egy vadidegenről, kinézet alapján véleményt? Ez az apuka ugyanúgy szereti a kislányát, mint bármelyik más. Biztosan ő sem tökéletes, de a kislány láthatóan rajong érte. Akkor mi is a gond? Semmi... Illetve csak annyi, hogy az ítélkezőgépezet beindult a fejemben.
Mint, ahogy akkor is amikor múlt pénteken hallom reggel a hírekben, hogy az a jogász gyerek, aki több tucat emberrel akart végezni az egyetemen, most egy gyorsétteremben kezdett el lövöldözni (akkor még nem kapták el). Kirázott a hideg, hogy egy felfegyverkezett őrült rohangál a városban. Néztem a képét, amit mutogattak a médiában, borzongtam, hogy milyen elmebeteg feje van. És akkor az egyik kriminálpszichológus az újságíró kérdésére felelve a következőt találta mondani: szerinte a srác azért hagyhatta ott a helyszínen az iratait, mert így akart üzenni a világnak, hogy valami nincs rendben vele, és hogy nagyon sürgősen ellátásra szorul. Nem azt mondta, hogy ez egy elmebeteg, akinek dutyiban a helye, hanem azt, hogy ez egy ember, akinek segítségre van szüksége. Azért ha mélyen magadba nézel, egy ilyen esetről tudnál így nyilatkozni, mint a pszichomókus?
Persze, az agyontetovált apuka és a vaktában lövöldöző srác között van különbség. És igen, az utóbbinak valóban az igazságszolgáltatás elé kell járulnia. De, ha maradok a szabadságos példámnál: az első úriember nem korlátozta senkinek sem a szabadságát a tetoválásaival (na jó abba, most ne menjünk bele, hogy a családi büdzséből mennyi ment el a tetkóra, illetve hogy lett-e volna annak a pénznek helye máshol, de ezt már megint az egom kérdezi, aki anyagias), az utóbbi pedig kis híján emberek haláláért lett volna felelős.
Nem mondom, hogy nálam a bölcsek köve. De azt hiszem, vannak tudatos gyakorlatok, amikkel az ítéletnélküliség gyakorolható. A legegyszerűbb az a technika, amikor rajtakapod az elméd - ahogy Tolle mondja - azon, hogy éppen ítélkezik. Minél gyakrabban teszed ezt, annál ritkábban fogsz ítélkezni mások fölött. Ja, igen, még valami: az ítélkezés elkerülésével - bár nem úgy tűnik -, de pont, hogy energiákat szabadítasz fel. Gondolj bele, mennyi de mennyi energiát köt le az, hogy te monitorozod a körülötted lévőket, és ítéletet alkotsz róluk? Nem könnyebb őket elfogadni olyannak, amilyenek?
És ne feledd: "Én is voltam olyan mint te, te is lehetsz olyan, mint én" - ezt egy hajléktalan kartonján láttam. Mellbevágó, nem?
